Sok huszonéves érzi úgy, hogy semmit sem ért el még az életben, vagy azt érzi, hogy mindent elrontott?

Én is ezt éreztem pár éve. Elvégeztem tök fölöslegesen egy szakot, nem volt senkim és semmim igazán. Egy minimálbéres csődtömeg voltam, akinek az egyetlen érdeme egy papír olyan területen, ahol sosem akar igazán dolgozni... Meg hogy legalább az edzéssel elértem valamit.

Aztán úgy voltam vele, hogy most vagy soha, egy második dobásom még talán van, elkezdtem egy másik szakot és elkezdtem dolgozni az új szakmámhoz közeli területén, amilyen hamar csak tudtam. Anyukám nagyon sokat segített anyagilag abban, hogy el tudjak indulni és mikor úgy látta, hogy megállok a saját lábamon, segített abban, hogy saját otthonom lehessen. Nagyon gyorsan történt minden, én abban a 2-3 évben nőttem fel igazán. Nagyon sokat formált rajtam. Korábban úgy éltem, hogy én sosem leszek az az ambíciózus gyerek, akinek fiatalon rendeződik az élete és élvezheti, emiatt is emésztett annyira, hogy érettségi után nem döntöttem egyből jól... Öregnek éreztem magam és olyannak, aki elveszteget mindent, ami lehetne... Most pedig ha végignézek az életemen és magamon, illetve a többieken, akik szintén ennyi idősek, meglepően konstatálom, hogy előrébb vagyok, mint a többség. És ez olyan hihetetlen, mert ha nem őket nézem, magamat még most is csak egy lábadozó senkinek érzem, aki sehol sem tart, de legalább nem stresszel már annyit, hogy hogy marad majd életben... Közben meg annyi ember irigyel meg csodálkozik, hogy milyen jó vagyok, hogy jaj, két diploma, jaj, milyen helyen dolgozol, mennyi tapasztalatod van, milyen jól haladsz... Hát egyáltalán nem érzem így. De szerintem nagyon sokan vagyunk így, sőt, talán mi vagyunk a többség, akiknek nem kikövezett az útja. Egy embert ismerek talán, aki elsőre jól csinálta, de benne sem vagyok biztos, hogy az ő döntése volt. Ő mindig is orvos akart lenni, az is lett és élvezi. A szülei adtak neki 18 évesen mindent, meglépett minden ösztöndíjat, pályázott, TDK-zott, már elsőre minden lehetőséget megragadott... De amiért nem vagyok biztos ebben sem, az az, hogy a szülei is orvosok és eléggé "nyomták előre" őt. És néha belegondolok, hogy mi van, ha ő is ugyanúgy érzi, hogy ez így nem ő, de ezt csinálja, mert más fel sem merülhetett...

Én 25 vagyok, de 30 éves korom előtt nem nagyon akarok belevágni az életbe. Könyveket olvasok, filmeket nézek, hangszeren tanulok, emberekkel beszélgetek.

Tehát értékrend kérdése. Nálam fel sem merült az soha, hogy huszonévesen el akarok ezt meg azt érni, ezért nem is zavar h semmit sem értem el eddig. Ha vki úgy érzi h mindent elrontott az nem 100-as. És pont ez a baja, h selejtként gondol magára. Én úgy gondolkodok, hogy ha leköpöm az aszfaltot az a köpet is értékes, és megtisztelem ezzel az aszfaltot. Már most iszonyú okos és szép vagyok, és ez csak fokozódni fog.

Én a mindent elrontottam kategória vagyok.

Néhány dolgot olyan szinten rontottam el, hogy ha leírom, szerintem az emberek el se hiszik.

Közel vagyok a 30-hoz.

Csak egy rövidke párkapcsolatom volt eddig.

Kimaradt az életemből az utazás (legmesszebb Bécsben voltam), tele vagyok hobbikkal, de egyikkel sincs időm foglalkozni, 23 éves korom óta nem rabdizgattam, nem ismerkedtem. Keveset sportolok, keveset kirándulok, alig vavyok a szabadban.

4 éve a legmázlistábbak között, rengeteg pénzzel és lakással indultam a felnőtt életnek. Jött egy bizonyos eü gond, ami korábbiak következménye volt és elvégeztem pár sulit. Jól közben sohase kerestem, de voltam munkanélküli is. Mérleg per pillanat: párhavi tartalékocskám maradt. Így indulok neki a válságnak.

Alacsony IQ-jú, rossz koncentrációs képességű emberként mindenképp egyetemre akartam menni, mert ezer dolog érdekel, amúgy szeretek tanulni. De féltem, hogy nem fog menni, így büfészakot választottam. Miután elvégeztem, közvetlenül jött egy súlyos betegség családban, nekem pár hónap kiesés. Majd a büfészakhoz elvégeztem kiegészítő képzéseket és jogsit szereztem.

Nem sikerült elhelyezkedni benne, elsősorban a lelkesség hiánya, másodsorban passzív angol miatt.

Aztán más dologban elkezdtem autodidakta tanulni (és végre angolozni is), aztán elvégeztem egy OKJ-t. A csapból is folyó információk alapján úgy nézett ki, hogy ezzel jól fizető állásom lett.

Nagy nehezen tényleg elhelyezkedtem benne, de annak árán, hogy 1,5 évig szó szerint semmi életem nem volt. Találjátok ki, vasárnap esténként pl mivel foglalkoztam?

Persze most pályakezdő vagyok, bármikor kieshetek a szakmából. Elkezdtem egy újabb alapszakot fizetősön (nyilván diákhitelből). Nem is megy jól és ki is égtem. Szeptemberben már nem szábdékozom megkezdeni az új félévet.

Sok mindent elrontottam, ezek rossz következményekkel jártak(a későbbi életemre is).

De ma már megfontoltabb vagyok néhány téren mint régen, és valamit már elértem önerőből.

De nem vagyok elégedett teljesen.

21 vagyok