Miért van az, hogy szeretem magam, de nem tudom elhinni, hogy engem más is tudna szeretni?

Igazából az elmúlt években tökre kibékültem magammal, külsőleg és belsőleg is. Sőt, kifejezetten szeretem magam, tetszem magamnak. Viszont ennek ellenére nem tudom elképzelni, hogy másnak is tetszek, és hogy más esetleg képes legyen szeretni a személyiségem is. Ebből következik, hogy ha valaki közeledik hozzám úgy párkapcsolati szándékkal, kettős érzelmeim támadnak. Az egyik az, hogy mi van, ha én nem tudom őt szeretni legalább annyira, mint magamat, mi van ha a tudatalattim úgy azonosítja, hogy ő nem elég jó hozzám. A másik oldal az, hogy nem tudom elhinni, hogy bárki más is képes engem igazán szeretni, mert én szeretem a saját személyiségem, de azt nem tudom elhinni, hogy más is bele tud szeretni ebbe az elviselhetetlen már-már néha túl egoista jellemembe. És ezek miatt meg akarom védeni magamtól az illetőt, és inkább eltolom magamtól, mielőtt csalódást okoznék neki, mert az mind a kettőnknek fájna. Neki nyilván mert összetöröm a szívét, nekem meg a nulla önértékelésből felépített "magamnak tökéletes" vagyok állapotot dönteném le azzal, ha fájdalmat okoznék. Abban vagyok biztos, hogy engem nem ért jelentős szerelmi csalódás, így az tuti nem áll a háttérben. Viszont a kamasz korom közepéig, ami igazából mostanáigot takar inkább, mindigis nagyon alacsony önértékelésem volt. Most meg imádom magam, de nem tudom elhinni, hogy más is tényleg szeret engem.

Miért van ez?