Mik voltak életedben a nagy megvilágosodás pillanatai?

-Amikor rájöttem, hogy anyam komoly mentális beteg, borzalmas anya, és utóbbiért haragudhatok rá, nem kell felmentenem a betegsége miatt.

-Aztán, hogy a gyerekvállalás nem az emberi élet csúcsteljesítménye, és rengeteg áldozattal jár. (Ennek ellenkezőjét szinten anyám táplálta belem, szerinte csak az az értékes, ha valakinek gyereke van, és ő szerinte ő kiváló anya.)

- Az, hogy az en imádott nagyanyam sose szerette anyámat, neki nagy van sara anyám állapotában, és az unokak között is durván kivételez.

- Hogy az emberi élet mindenfele magyarázat nélkül is értelmes és értékes.

- Hogy Isten létezik.

- Végül, hogy a haláltól való félelem megöli az életet, ugyanakkor a halálról való tudatos gondolkodás (hogy egyszer elér és valójában semmi garancia arra, hogy az átlag életkor környeken, lehet akar holnap is) megmenti az életet. Segít abban, hogy értékeljem a reggeli felkelést, levegovetelt stb.

Magyarázat nélkül talán ezek egyszerűnek tűnnek, de nekem az életemet formálták az.

Hogy a szerelem nem tart örökké. Hogy a volt életem szerelme évtizedekkel később is komolyan meg tud lelkileg sebezni.

Hogy nem szabad sajnálatból hagyni, hogy rokonok évkig kihasználjanak anyagilag .

Hogy az erkölcsi tartás manapság sokak fejében divatjamúlt.

Hát igen, a probléma gyökere ott van, hogy az erkölcs nem divat.

Viszont minden ami divatként van tartva, az mulandó, és felcserélhető egy újabbra.

Mindig nárcisztikus férfiakkal randiztam egy nárcisztikus pszichopata exférj után. Aztán 29 évesen rájöttem, hogy én nem engedem magamnak, hogy normális kapcsolatom legyen. Még arra is emlékszem, hogy épp hol sétáltam, mikor megvilágosodtam. Rögtön ezután összejöttem a mostani férjemmel, aki merőben más.

Addig a napig minden exem bepróbálkozott nosztalgiatalival. Erröl is én tehettem. Onnantól egy se hívott többé.

1) idén elvesztettem az utolsó nagyszülőmet, immáron felnőtt fejjel. (papákat nem is tudtam megismerni, a nagyi, aki szinte felnevelt pedig a 12. szülinapomon ment el..) Nagyon fejbe csapott és ráébredtem, hogy mennyire rövid és véges is az élet, és mennyire nem szabad a dolgokat halogatni, mert a "most" most van és lehet, hogy már nem lesz ilyen többé.

2) a gimis, legjobbnak hitt barátnőm valójában az egyik legtoxikusabb ember volt az életemben. Még itt világosított fel egy válaszoló, hogy nárcisztikus a leányzó. Eléggé felnyitotta a szemem a kommentjével és onnantól kezdve végre az "igazi pompájában" láttam. Nem volt egy egyszerű menet, de azóta pontot tettünk a barátság végére. És sajnos sok időt és mondhatni energiát beleöltem a barátságunkba, és nem vettem észre időben, hogy miatta nem tudtam jobb barátságokat kialakítani az osztályban. Félreértés ne essék, születtek maradandó barátságok, szerencsére több is, csak sokkal másabb világ lett volna, ha hamarabb észbe kapok.

3) gimis osztályom egy része (a fiúk java és pár népszerűbb lány) elég szépen kihasznált, házikat és jegyzeteket tekintve. Én butus, meg az esetek elég nagy többségében első szóra ugrottam, és odaadtam nekik, amit kértek. Eleinte eléggé természetes volt, de második-harmadik évben már kezdett betelni a pohár. Mert bár tiszteltek, de nem annyira, mint azt illett volna. Egyszer kiöntöttem a lelkem az egyik barátnőmnek, aki türelmesen végighallgatott, majd elmondta a véleményét. Mindenben egyet értett és az ő szemszögéből is láttam a dolgokat és mondanom sem kell onnantól már nem hagytam magam kihasználni. Továbbra is segítettem nekik, de végre a sarkamra álltam.

Szerintem olyan 5 éve volt kb. Amikor leesett a tantusz, hogy nem azért nem működnek a kapcsolataim mert rossz partnereket fogok ki (részben igen, de nem csak ez a fő ok), hanem, hogy nekem nincs szükségem párkapcsolatra, nem érzem jól magam benne, nem találom a helyem és csak szenvedek, keresem a kitörési lehetőséget. Éppen ezért, szar a kapcsolat, kínszenvedés az egész, nem hogy nem jut előre az életem, hanem stagnál, épülök le minden téren, egészségileg is, annyira nyomaszt, szorongok, szerintem már azon a szinten vagyok, hogy enyhébb fokú depresszióról is lehet beszélni. Ugyanígy a családalapítás kérdése, a fenti időszakban ezt még nem mondtam ki, de egyértelműen következett belőle. Mostmár (pláne, hogy az utóbbi évek családpolitikai intézkedései kiaakasztanak), merek hangot adni ennek is. Mindenki megrökönyödésére természetesen.

Nyilván van pozitív oldala is a dolognak, így sikerült rendeznem magamban azt, hogy ha a fenti mókuskerékből ki tudnék törni, akkor reálisan tudnék olyan hobbikkal foglalkozni amik elég költségesek és a többség huszas évei elején, közepén kinövi általában. Ehhez pedig egy olyan karrierrel tudnám megteremteni a feltételeket, amit szeretek csinálni és jó vagyok benne. De ugye hogy ez jól működjön az első rész szerint katasztrofális magánéletet kellene rendberakni. Ami viszont egyedül nem megy.