Mikor, hány évesen, milyen életesemény után érezted (első alkalommal), hogy önálló, a saját lábára állt felnőtt lettél?

20 évesen amikor egyszer hónap végére nem tudtam kifizetni az albérletet. Plusz munkát kellett vállalnom, meg eladnom pár cuccomat, végére kisegitettek barátok. Ott úgy realizalodott bennem, hogy már másról szól az élet, a bulinak és költésnek vannak következményei, előre kell tervezni, és a barátok is mást jelentenek mint előtte.

Most 28 éves vagyok, azóta sem szorultam meg anyagilag....

Először 19 évesen, amikor albérletbe költöztem, és volt olyan hónap, hogy miután mindent kifizettem, 2000 ft-om maradt éhenhalni...

Azóta hazaköltöztem (más okok miatt is, nem csak a pénz miatt), most ismét nem érzem magamat felnőttnek.

23 évesen, amikor Nagymamám elhunyt, akit neveltem.

Persze előtte még hónapokig ápoltam, nekem kellett konzultálnom az onkológus orvossal és a háziorvossal, később fogadni a hospice nővért, itatnom, pelenkáznom, körmöt vágnom..

Család nem állt mellém, legközelebbi családtag (fia) úgy dolgozta fel a helyzetet, hogy elzárkózott.

Máig tele vagyok "mi lett volna, ha"-kal, lelkiismeret-furdalásokkal (sok dolgot csináltam rosszul vagy legalábbis csinálhattam volna jobban).

Barátoknak se mesélhettem még minimálisan se, mert gondolom pont, hogy féltésből kerülték a témát...

Ha valakinek valakije beteg, haldoklik, elhunyt, én se arra kérdezek rá direktben.

Magamtól viszont nem beszéltem róla. Vagy max annyit nyáron, hogy csak rövid ideig érek rá, mert ez van, ősszel meg hogy ügyet intézek.

Miután Nagyim elhunyt, ott álltam, hogy jó, akkor most temetés intézése, rokonok értesítése, háztartás ellátása, hivatalos ügyintézések sora és életem első munkahelyének megtalálása.

Amúgy hónapokig a szójárásomban a munkahely az suli volt, a munkatárs az iskola.

Nehezen fogadtam el az új élethelyzetet.

Igazából máig nehezen fogadtam el és máig úgy érzem, tapasztalom, hogy a felnőtt élet sokkal rosszabb, mint a diákélet.