Mit tegyek ebben a helyzetben?

Anyám mindent megad nekünk anyagilag, amire csak szükségünk van, tényleg bármit, de lelkileg a padlóra tesz. Ha szomorúak vagyunk a testvéremmel, vagy kedvtelenek, máris mondja nagyon lenézően és cinikusan, hogy "na kedves vagy, mint mindig". És minden emberben a rosszat látja, mindenkinek nyal a szemébe, de ahogy kilép az illető az ajtón máris mondja, hogy ilyen hülye olyan barom... Megpróbáltuk neki elmagyarázni, hogy nagyon fáj nekünk, hogy folyton vegzál ok nélkül, meg másokat is. De zokogásban tört ki és teljes hangerővel kiabált, hogy persze mindig ő a fekete bárány. Felsorolt pár rossz tulajdonságunkat, amiket mi mind beláttunk, tiszában vagyunk ezekkel. Neki ezt az egyet hoztuk fel, de elkezdett üvölteni és ajtókat csapkodni, hogy milyen hálátlanok vagyunk, mikor az elején letisztáztuk, hogy tudjuk, hogy mennyit dolgozik értünk és mindenért hálásak vagyunk, csak annyit szeretnénk, hogy mikor szomorúak vagyunk ne ledegradáljon, hanem megkérdezze mi bánt. Amikor elmondjuk neki, hogy mi a célunk, akkor ne nevessen ki. Én vagyok az idősebb és folyton mondja, hogy engem mindenhol kifognak rúgni, mert lassú vagyok, meg gonosz. És tényleg ezt érzem, hogy sehová se vagyok való. Nyáron egy ismerősünk megkért, hogy babyszitterkedjek náluk, anyám azonnal le akart beszélni, olyanokat mondott, hogy ha hibázok, akkor elátkoznak, meg sose bizonyítottam még, hogy képes vagyok erre. Hogyan kellett volna bizonyítsak? Szüljek egy gyereket? Ha mesélek az álmaimról, forgatja a szemét és mondja cinikusan, hogy "hát úgy legyen". Nem szoktam visszaszólni mikor bánt vagy mikor nem értek vele egyet, most az egyszer szóltam, de ez lett a vége. Nem érzem már boldognak magam, nem érzem már, hogy élni akarok, milyen tanácsot tudnátok adni?