Taszítom az embereket, de miért?

Sziasztok!

Igazából fogalmam sincs, hogy kezdjek bele, mert ez egy elég komplex dolog.

Voltaképpen azt tartom furcsának, hogy valakivel megteremtek egy alap kommunikációt, vagy ha úgy van több emberrel, és így...nem találom a helyemet mondjuk a virtuális hálón.

Szociális szférában több barátom is van, amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak, mert ez egy pozitív visszajelzés, hogy valamelyest jó irányba haladok.

Egyszerűen ideig-óráig fenn tudom tartani a kapcsolatot bárkivel (mint új ismerős), de úgymond lelankad az érdeklődés, meg úgy az egész szféra.

Pl.: Csomó lánnyal beszélgettem a Tinderen, Instagrammon (mert ugye a pandémia alatt, elég releváns szerepet töltenek be).

És azt érzem, hogy mindenki zsákutca kommunikációs formában, pedig eseménydús, kiegyensúlyozott életet élek, és az eddigi visszajelzések szerint, még jóképűnek is számítok, szóval a magam részéről, meg tudok teremteni egy fajta alapot, a túloldalt pedig hiányosnak élem meg.

Ez a vonzás törvényének gyökeres ellentéte, vagy miért van ez?

Ilyenkor tökre egyedül érzem magam, mintha senkit nem érdekelnék, pedig én magam is érdeklődöm, mert úgymond éhezem az új impulzusokra, ingerekre, és egyszerűen nem jutok el egy általam, vagy épp magamtól elvárt szintig, amit másból hozok ki, és ez azért fáj, mert nagyon lenne rá igényem.

Amúgy abszolút nem érzem azt, hogy visszataszító lennék, mert ha megáll, vagy épp stagnál a szituáció, akkor el is engedem, nem kezdek önjelölt cringelésbe.

Bocsi, ha ez egy 26 éves férfi szájából nyálasan hangzik, de imádok közvetlen, és kommunikatív lenni, mégis azt érzem néha, hogy... mintha egyedül lennék a Földön, vagy én nem tudom. :D

Jár/járt valaki hasonló cipőben?