Nem tudok bízni az emberekben, viszont..?

Én nem bízok meg az emberekben, költői túlzással senkiben sem. Ez alól kivételt képeznek a hozzám közel állók, tehát kb. a szűk családi kör meg az a kemény 3 barátom azt ennyi.

Ismertem meg azóta már embereket, akiket akár a barátomnak is nevezhetnék, de még bennük sem bízok meg. A bizalomhoz szerintem vak hit kell, én pedig gyűlölök vakon hinni, magát a szót, hogy "hinni" is utálom. Én objektíven szemlélem a világot ha tehetem, pro-kontra érvek kellenek nekem ahhoz, hogy végül levonjam a következtetést és eldönthessem, hogy kinek mit mondok el, vagy hogy kinek mit "hiszek" el. A szűk körömmel szemben, akikben ironikus módon megbízok, nem vagyok objektív, vakon elhiszem bármit is mondanak és ez megy visszafelé is. Egy minimális "ne lepődj meg, ha" érzés azért mindig van bennem, jobb szeretek felkészült lenni, mint nagyot koppanni, de náluk indokolatlan, ahogy mondani szokás, "rászolgáltak a bizalmamra". Ez az érzés nálam már ösztönös attól még, szóval nem tudok vele mit kezdeni.

Egyetlen egy kivételt tudok még említeni, amikor hajlandó lennék vakon bízni, az a párkapcsolat, mint olyan. Most épp nincs senkim, de vágyok rá, hogy legyen olyan az életemben, akivel együtt lehetek és akiben vakon megbízhatok.

Szerintem nincs azzal gond, ha nem bízik meg az ember senkiben, hanem akképp közelíti meg a témakört, ahogy én. Ha netán máshogy is közelíti meg valaki ezt az egészet, de ugyanúgy bizalmatlan, az sem gáz, legalább sosem fogják tudni átverni, de cserébe nem biztos, hogy lesz hozzá igazán közel álló személy az életében az ilyennek.