Hol a határ a büszkeség és a nagyképüség között?

Szerintem a mögötte lévő tartalom adja a különbséget.

Ha nincs mire, de mégis büszke valaki, akkor nagyképű.

Az viszont, hogy ki tudja ezt objektíven megítélni, más kérdés. Aki számára az a tudás, amit a másik megszerzett, vagy az a munka, amit végez értelmezhetetlen, akkor semmibe fogja venni és a büszkeséget nagyképűségnek látja majd.

Ha valaki büszke az eredményeire, az igazából jó dolog. Örül annak, hogy valamit elért.

A nagyképű viszont hangoztatja, hogy ő mennyire jó. Vagy ha nem direktben hangoztatja, akkor esetleg nem áll szóba a régi környezetével csak azért, mert ő már jobb. (Persze ha azért nem áll szóba velük, mert visszahúznák, az megint más kérdés.)

Azért az látszik,hogyha valaki fennhéjázós. Aki meg nem olyan, csak büszke, azt meg az irigyek szeretik nagyképűnek titulálni, hogy megmagyarázzák saját maguknak, hogy "nem is jó ő/nem is olyan nagy grandmaszter a másik." Tehát így a saját kicsinység-érzetüket próbálják meg kompenzálni,hogy rávetítik a másikra, hogy nagyképű, közben meg nem is,

(csak őnekik kényelmesebb ezt hinni, és akkor ez talán úgy érzik, hogy kisebbíti a saját irigységérzetüket.)

Tehát ha valaki fennhéjázós, és látszik,hogy lenéz másokat, meg állandóan kifejezetten direktben fényezi magát, vagy ha azt nemis, de pl látszik, hogy "magas lovon ül", és nagyon el van szállva magától, tehát pl a beszédstílusából, mimikájából-arckifejezéséből az lejön. Aki valóban csak büszke, az szerény, és nem feledkezik el, hogy honnan jött, honnan tört ki, kik akik szerették őt egész életükben, nem lesz velük lekezelő, nem változik át olyanná.