Az emberek miért nem akarnak velem lenni?

A személyiség sokösszetevős, nem tudjuk megmondani :)

Kellően intelligensnek tűnsz, szóval szerintem csak nem találtál még rá a megfelelő emberekre. Próbálkozz, előbb-utóbb összejön.

Bárcsak én is el tudnám viccelni a vitás helyzeteket! Nagyon szerencsés személyiséged lehet...

Békülékeny alkat vagyok én is és próbálom minden élethelyzetből a legjobbat kihozni. De ez a koronavírus visszatartja a legjobb, legkedvesebb ismerőseimet attól, hogy meglátogassanak.

Biztosan nem leszel mindig ennyire egyedül. Mindössze tizenéves lehetsz, legfeljebb a húszas éveid elején járhatsz a leírásod alapján. Még van időd bőven, nem késtél el semmiről! :)

Én is pont ilyen vagyok, vagyis voltam, ha vége lenne a szorongásomnak szerintem ismét ilyen lennék. Tegnap ismerőssel találkoztam az autómosóba, anno mindig írt ha valami kellett neki, kiszálltam dumálási szándékkal és szó nélkül elkezdett autót mosni, lexarta, hogy ott én beszélek hozzá. Úgy éreztem magam mint ha a munkaügyibe lennék.

Van ilyen, mit lehet tenni? Szerintem sok embernek ez a baja, az kéne, hogy ilyen embereket összefogni aztán egymásra engedni, dumáljanak.

Ha nem bánod leírom, hogy engem mi zavarna. Természetesen nem ismerlek, így csak a leírtakra és a saját tapasztalataimra hagyatkozva tudok írni.

Nem szeretem ha valaki túl pozitív. Ha szar helyzet van (meghalt a kutyám vagy valami) akkor ne mondjon olyat, hogy "jobb így neki, már nem szenved", mert ez nekem nem segít. Mondja azt, hogy ez szívás. Azt vettem észre, hogy a legtöbb ember kamu boldog (nem biztos, hogy ez igaz rád, mert nem ismerlek). Így a boldogsággal akarják elnyomni a rossz érzéseket. Személy szerint szeretem ezeket megélni. So ha mérges vagyok és elvicceled 2 dolog jutna eszembe: 1. Nem veszel komolyan. 2. Nem is akarod, hogy kiéljem a dühömet. Legtöbb esetbe nekem az az 5-10-15 perc hiszti kell ahhoz, hogy lenyugodjak és higgadtan át tudjam gondolni. De ez a hiszti idő nélkül esélytelen.

A másik az az írás. Alapvetően nem írok, ha nincs mondanivalóm. Sok más ilyen embert ismerek. A bájcsevejt meg ki nem àllhatom.

Én sem szeretek egyedül lenni, de hát mit tehetnék, nem kezdhetek el toporzékolva hisztizni, hogy "de nekem pár kell :(((" ...

Egyszerűen nem voltam, nem vagyok elég soha a lányoknak. Valahogy nem érem el azt a bizonyos minimumot, vagy nem is tudom. Mondjuk az is igaz, hogy nem vagyok az a nagy szerelembe eső fajta. 20, lassan 21 éves koromra azt mondhatom el magamról, hogy eddig mindössze két lánnyal tudtam volna elképzelni komolyabbat. Mármint ne úgy értsd, hogy beléjük estem, hanem hogy komolyabban felkeltették az érdeklődésemet.

Az egyik még a gimiben volt, ott nem is tudom, mit gondoltam. Én voltam a dagi, lúzer srác, ő meg egy nagyon szép, ráadásul később megtudtam, gazdag lány. Igaz, nagyon flegma volt. Vissza se köszönt. Akkor mondhatni elment tőle a kedvem, de tetszeni sajna attól még tetszett. Évfolyamtársam volt (nem egy osztályba jártunk).

A másik meg egy egyetemi szaktársam. Hosszú lenne elmondani hogyan, de (interneten) kialakult köztünk egy egészséges beszélgetés, ismeretség. Benne talán az fogott meg, hogy jókat tudtunk/tudunk néha beszélni, és jó csapatjátékos, nem az a jegyzettel lehúzós fajta. Kedves, okos, hát, irigylem a barátját... XD Ráadásul idősebb is nálam.

Valószínűleg velem az a baj, hogy "rossz" embereket kedvelek meg. Értsd: nagyon nem egy ligában játszunk.

Lehet azt mondani, és lehet nem állna messze a valóságtól, hogy én "fölélövök" társkereséskor, és lejjebb kéne vennem az igényeimből. De basszus. Kevés ember jött be eddig nagyon, de nem, nem az a fajta srác vagyok, aki csak az instamodell lányokra bukik. Haha, nagyon nem. A szaktársam is pl, hát, soha nem mondanám neki, de nem modell. Egyáltalán nem csúnya, de más miatt kedvelem.

"Alul" választani meg nem szeretnék. Nem látom értelmét olyan kapcsolatnak, ahol nem, vagy nem teljesen kívánnám a partneremet, vagy nagyon eltérő életmódunk, nézeteink lennének.

Én pl. próbáltam társkeresőzni, de nagyon gáz a felhozatal. Azt nyilván meg kell említeni, hogy amúgy matchem alig van, de ez a fiatal férfi társadalom nagy részére igaz.

Ha van is match, vissza sem ír. Elég gáznak érzem, hogy 1-2 haverommal, lány haverommal többet és értelmesebben tudok beszélgetni, mint olyan lányokkal, akivel -elvileg- kölcsönösen többet el tudnánk képzelni egymással. Hisz azért regisztrált társkeresőre, nem?

TLDR:

Én értem, hogy miért vagyok egyedül. Esetemben a kereslet és a kínálat nem metszi egymást.

Bocsi a hosszú monológért.

20F

Bocs

#7

Annyit hozzáfűznék, hogy gimi óta elég sokat fogytam. Kövér voltam gimiben, ez tény, és nem kellett volna hallgatni a családra, hogy "jó vagy így".

90-95 kg voltam akkor 170 valamennyi centihez, nőni nem sokat nőttem (175-176 cm vagyok), de 10-15 kilót fogytam a gimis "versenysúlyomhoz" képest.

Most 79-80 kg vagyok, mikor mennyi. Még fogynom kell kicsit.

Viszont a rokonaimnak abban igaza volt, hogy nem (csak) a testalkatom, kinézetem miatt nem kellettem a lányoknak.

Ősszel lesz 3 éve, hogy járok pszichológushoz, sok lelki traumát, szorongást el tudtam engedni, fel tudtam dolgozni, de annak a miértjére, hogy miért nem vagyok kelendő, még nem jöttem rá. Illetve van egy sejtésem, de azt már tényleg hosszú lenne kifejteni.

Hová valósi vagy kérdező?

Hát ha lehetnénk haverok. 🙂