Első generációs értelmiségiként milyen akadályokkal találkoztál, miben érezted nehezebbnek a helyzetedet azokhoz a társaidhoz viszonyítva,akik már nem első generációsok?

Ugyanazt, mint az egyes válaszoló. Semmi háttér, sem anyagi, sem érzelmi. Ellenben voltak ki tudja honnan összeszedett előítéletek és elvárások, folyton csesztettek mindenért, pedig fogalmuk sem volt róla, hogy hogy élek. A legkisebb kudarc esetén is én voltam az életképtelen, aki baxhatja a tanulását, úgysem lesz belőle senki. Kicsit visszás volt ezt olyanoktól hallgatni, akiknél a szorzótábla meg felfogni egy összetett mondatot már gondot okoz. Ez egyébként nem akkor kezdődött, amikor továbbtanultam, hanem már egész kiskoromban. Anyám már elsős koromban panaszkodott, hogy túl sokat gondolkodom és nem érti, amit mondok, túl gyors vagyok neki és ettől fél, hogy mi lesz később. Persze rájött, hogy így trófeaként mutogathat és villoghat velem de amikor senki sem látta, igyekezett kerülni velem még a szemkontaktust is.

Én amúgy kétféle szülői/családi viselkedést figyeltem meg ott, ahol a gyerek az első, aki továbbtanul: egekig magasztalják és piedesztálra emelik, akkor is, ha egy semmit nem érő szakon bukdácsolt át kettessel, istenként isszák minden szavát, mert ő tanult és van ahol az ellenkezője zajlik, kritizálják, alázzák, ha a csillagokat hozná le sem volna elég. Az én családom sajnos az utóbbi csoportba tartozik.

A környezetemnek fogalma sincs arról, mit csinálok és hogy mire jó, ezért nincs is értékelve semennyire sem. Csak a fizikai munkák nyomait képesek értékelni - például, amikor egy rendelt széket összeraktam magamtól, csodálkoztak, hogy milyen ügyes vagyok, nekem meg ez volt a legkisebb teljesítményem amire képes vagyok. A világnézetük nagyon alacsony, nem tudják hogy lehet fejlődni, hogy mi az a kommunikáció, hogy az érzelmeket meg lehet tanulni kezelni, hogy miről szól egy ideális családmodell, hogy mi a nő és férfi szerepe, hogy a szokások alkotják az embert, stb.

Míg az én világképem dinamikus, rugalmas, új tudáshoz alkalmazkodó és nyitott, az övéké rögzült, és ami nem beleillő, az rossz. Ezért már kamaszként csak a szobámban voltam a gép előtt, hogy ne kelljen senkivel sem szóba elegyednem a rokonok közül. Támogatás nulla minden téren, ők halmozzák a hiteleket, a testvéreim is úgy, mint a szüleim, mert nem olvasnak semmit a hitelről, csak azt látják, hogy mindenki felveszi, akkor nekik is azt kell. Gyári munkások, és a tanulás csak a középiskolába való a szemükben. Tehát elképesztően korlátozott és zárt emberek, akik érzelmileg impulzívak, úgy tanultak meg beszélni hogy annak van igaza, aki üvölt, vagy aki idősebb.

Ezek csak abban zavartak, hogy nem tudtam nyugodt életvitelt folytatni a szobámban sem, mert megzavartak. De egyébként nem éreztem magam áldozatnak és nem érdekelt, a saját erőmet szeretem az önállóságommal együtt - tanultam otthon egyedül, utána néztem mindennek, és álmodoztam arról, milyen jó lesz elköltözni. Elképzelni azt, hogy milyen lett volna ha a szüleim megértőek és támogatóak, hihetetlen előnyöm lett volna. Na de mindegy, azzal dolgozok ami most van. A családomtól meg lelépek és nem beszélek velük többé, ezzel az ő hiedelmeiket felháborgatva, hogy pedig családnak kéne az elsőnek lennie, de közben azt sem tudják ki vagyok, és ha tudnák is elítélnék.

Ötletük sincsen arról, hogy működik az egyetem.

Szerintem azt sem tudnák megmondani, hogy a szakon belül mi a két szakirányom .

A diploma még nem garancia az értelmiségi létre.

Az értelmiségi önállóan gondolkodó, szüntelenül művelődő, naprakész a szakmában, kultúrában, intelligens, stb.

Hogy valaki elvégez 2-3 egyetemet, ez még nem garancia. Csak a lehetősége adott.

Csak ismételni tudom az előttem válaszolókat.

Sem anyagi, sem szellemi háttér nincsen.

Vegyük az anyagi hátteret. Hiába tanultam, hiába keresek jól, a fél életem abból állt, hogy megteremtem azokat a dolgokat, jogosítvány, autó, saját lakás, amiket mások alapból megkaptak a szüleiktől. Hiába keresek jobban mint a legtöbb ismerősöm, ők mégis többet tettek félre, ott az anyagi biztonság.

Sokkal merészebbek azok, akiknek ott van mind az anyagi mind a szellemi háttér. Persze hogy bele mernek vágni bármilyen ötletbe, vállalkozásba. Hiszen rossz esetben nem történik semmi, ugyanott lesznek ahol vannak. Míg akinek nincs háttér, annak az egész lutri, simán kivágod évek, évtizedek munkáját egyetlen rossz döntéssel.

Vagy ott volt szellemi és érzeli oldalról a hiány.

Annyit kaptam, hogy "tanuljál, mert te dolgozni sosem fogsz". Mert hát nekik a nagybetűs MUNKA az csakis a kétkezi ganétúrás minimálbérért.

De hogy tanuljak? Mit tanuljak? Mi legyek? Semmire nem kaptam sosem választ, csak "tanuljál és kész".

Vagy például ha buktam egy tárgyból akkor én voltam elkönyvelve a világ szarjának. Nyilván mivel általános meg szakközepet végzett szüleimnek a bukás egyet jelentett a szellemi visszamaradottsággal, hiszen általános iskolában a hülye is átmegy, én meg megbukok egyetemen.

Apámtól mindig megkaptam, hogy "te dolgozni sosem fogsz". Hát az első pár évemben keményebben hajtottam a szellemi munkát mint a fizikait ő valaha. Nem mellesleg fizikai munkában is helyt álltam ha kellett, volt amikor mondták is, hogy látszik, hogy nem áll tőlem távol a kétkezi munka. Pedig hát tudom magamról, hogy de.

Vagy tényleg világnézet? Az életük abból állt, hogy otthon kapálták a kertet mert "dolgozni kell" hát a kaja nincsen ingyen. Meg döglöttek a TV előtt.

Fejlődés? :D Hát röhögök ahogy leírom.

Egész életüket a "majd lesz valami" mondat határozta meg. És egész életükben arról sírtak, hogy tanulni kellett volna, bárcsak elmentek volna főiskolára mert a Jucus meg a Géza most de jól keresnek és nem dolgoznak semmit, mert hát az nem kétkezi munka.

Na meg család modell? :D

Apám, anyám is igazi klasszikus leragadtak voltak.

Anyám az örök áldozat. A "jajj mit gondolnak majd" típus. Mert hát mit gondol a szomszéd a rokon, a bárki.

Amám meg egy retardált, 6 éves gyerek értelmi szintjén lévő alkoholista volt. Akinek a saját gyereke megalázása volt a szórakozás.

Csupa olyan mondatot hallottam, ami normális családban nem hangzik el.

Vagy szobába zárkózás... Ha olvastam az volt a baj, ha LEGO-ztam az volt a baj. Mert hát "miért nem mész ki a kertbe mert csak". Mert hát "normális gyerek a kertben játszik".

Egyetemi szakom arról szólt, hogy terveket rajzoltam, gépen dolgoztam. Volt egy időben ilyen irányú munkám is. Amire megkaptam, hogy mindig csak játszom és idézem a "f..szomat verem" a gép előtt.

A kerti munka is olyan volt, hogy simán vizsgák előtt kihívtak, hogy "tudsz segíteni kicsit" majd szépen elszarták az egész napomat azzal hogy kidudváztam a kertet, locsoltam a füvet meg szedtem a ganét a tyúkok alól.

Aztán persze megkaptam, hogy miért nem készültem azért buktam meg.