Miért költöztél vagy menekültél el otthonról?

Nem mehettem el suli után sehova soha. Bezzek az osztalytársaim folyamat együtt lógtak lent. Kimaradtam a szocializációbol pasizásbol.

Aztán mikor kimehettem, es későn jöttem haza, véraláfutásra vert anya.

Az első barataimtól termeszetesen tiltottak hazudoznom kellett meg szökni vért izzadni hogy láthassam a szerelmem, esalaovetően olyanokat keresni akikhez költözhetek is.

Romeo es juliás kapcsik szószerint. A srác majdnem meg is halt..

Ha volt valami nőcis dolgom pl megjött, szétkürtölte apátol kezdve mindenkinek es minden intim dolgom is folyamat tudta az egész város is.

De főleg a bennem levő iszonyat erős szerelem miatt mentem szöktem, küzdöttem mindig, ha kellett mindenen is át, ha meghalok akkor is.

És értelmiségi "szülő" a szóban forgó.

De nem oanaszkodhatok ugye mert máshol ehhez képest olyan sorsok vannak hogy ott aztán bele is őrülnek a gyerekek akkora traumák sérülések hogy csoda ha ember lesz belőlük majdan:(

Így éreztem egészségesnek. Mindkettőnknek más volt az életvitele anyukámmal, ami egyikünknek sem volt igazán kényelmes. Ő már aludni akart volna, mikor én aktív voltam, zavarta a rendetlenség, mert hétköznap éltem és hétvégén takarítottam. Mindketten szerettünk volna embereket áthívni, de csak kerülgettük volna egymás ismerőseit és nekik is kényelmetlen volt, hogy van még valaki otthon.

Szóval egyszerűen csak úgy éreztem, felnőttem, semmi extra. 22 évesen költöztem külön, az első diplomám megszerzése utáni nyáron. Gyakorlatilag amint teljes értékű keresőképes felnőtt lettem.

Az életem alakulása pedig: drámai szerelmek jellemzik, altalában akik ugyanolyan erősen szeretnek harcolnak küzdenek mint én dominansak tüzön vizen vegigvisznek bármit a szerelmükért, csak ezekkel vagyok valahogy. Mivel pl randikra elindulni ismerkedni hatalmas passzivitás jellemez engem valahogy. Ha vkinek azt irom nem érek rá, sokan felelik rendben akkor máskor, és csak a dominánsak azok akik valahogy fel tudnak rázni akik ezt nem hagyják. Igy csak ilyenekkel van mindig párkaocsolatom, drámaiak nagyon mélyek es felejthetetlenek is elég erősen.

A gyerekbántalmazásokat, híreket meg ha vmelyik sír a szonszédban, vagy amikor utcán szakítanak el egymastol 2 gyereket es megy a dráma, idegileg nem tudom elviselni, nem birom, de nem tehetem azt hogy fogom magam es elkezdek szülökkel veszekedni, vagy nem tudok megmenteni senkit sem. Es ez a tehetetlenség. Idrggyenge lettem ami a gyerekeket illeti.

(1.voltam)

Nem volt meg az a szeretetteljes, támogató, intelligens közeg, amire szükségem lett volna.

Ezeket mind meg kaptam 29-33 éves korom között.

Meggyógyultam...

Nekem már megvan az új családom, bár nem élnek már...

De őket tekintem a családomnak.

Régiek idegenek számomra.

Nem tartom velük szerencsére a kapcsolatot.

Idegenek...

18 éves koromban a gimi utolsó évében, októberben édesanyám öngyilkos lett.

Édesapám nemzetközizett, az élettársa nem akart a lakásukban látni még véletlenül sem. (volt amikor megmérgezett)

2-3 hétig a nagymamámnál voltam, de sajnos egy 18 éves és egy 70 éves bioritmusa nem ugyanaz, én pedig nem akartam mindennap este 8kor ágyban lenni.

Kerestem egy kis garzonlakást, amit apu segített fizetni. Ott laktam novembertől-augusztusig. Majd mivel minden gond utolért és felejteni akartam külföldre költöztem 19 évesen full egyedül.

Kint éltem 7 évig, közben lett párom is. Tavaly költöztünk haza. Egy darabig párom szüleivel éltünk, de már sikerült megvennünk a házunkat januárban, februárban be is költöztünk.

27/N