Miért vagyok ilyen fura? 18L

Mérhetetlen introvertált vagyok. Útálom az embereket körülöttem, nem tartok kapcsolatokat, se barátok, se párkapcsolat, semmi. Sokszor még a családom is túl sok nekem, ott is elkülönülök. Nem tudok baráti kapcsolatokat kialakítani, ha meg még is, akkor nem tudom fenntartani, mert hamar vége lesz. Vagy én távlolodom el, mert mégse akarok barátkozni, ennek oka hogy nagy stresszt, nyomást érzek magaban, megfelelési kényszerem van, folyton kételkedem magamban, tényleg jót mondtam-e, eleget beszéltem-e stb. Vagy mindig rossz tapasztalataim voltak, pl sokat bántottak, kibeszéltek, beszólogattak, megjegyzéseket tettek, tehernek neveztek, vagy gúnyolódtak rajtam. Amióta egyedül vagyok, azóta szabadnak, nyugodtnak érzem magam. De azért jó lenne egy barát pl, de inkább mégse. Tudom fura. Nem vágyom párkapcsolatra sem.

Nem tartok szemkontaktust. Számomra kellemetlen, zavaró, nem megy, nem tudok mások szemébe nézni.

Nagyon introvertált vagyok, nem tudok oldódni, felszabadult lenni. Elrejtem az érzelmeimet, semleges vagyok mindig. Kivéve otthon anyukámmal. Vele tartom csak a szemkontaktust, vele vagyok csak felszabadult.

Nagyon érzékeny vagyok, sokszor rámjönnek ok nélküli sírásrohamok, és kell 30 perc amíg letudok nyugodni.

A hangulatom nagyon könnyen változik, hol depressziós vagyok megakarok halni, hol pedig életvidám, élni akaró ember vagyok. Ezek egyik napról a másikra változnak.

Sokat szoktam zenére ugrálni. Nem táncolok, csak ugrálok. Azért teszem mert nem tudok egy helyben megmaradni, és a sok bennem lévő nyugtalanságot csak így tudom kiadni magamból. Nehéz egyhelyben kegmaradnom, a koncentrációm nem sokáig tart, folyton mozoghatnékom van, nem tudok egy helyben maradni.

Egy időben régen sokszor loptam helyekről. Függője voltam, imádtam az érzést hogy bármikor lebukhatok, és jól éreztem magam tőle, ez adott izgalmat, dopamint. Először pánikrohamom, lelkiismeret furdalásom volt tőle, aztán semmi. Amikor sokadik alkalom után lebuktam, utána nagyon szégyeltem magam, sokáig.

Persze már évek óta nem csinálom ezt, és már vágyam sincs erre.

Düh kezelési problémáim vannak. Nem tudom kontrollálni a dühömet, sokszor voltak már düh kitöréseim, össze is törtem már dolgokat miatta.

Gyerekkoromban sok rossz dolog ért. Többször is ért szexuális bántalmazás több embertől is, szülőktől sok fizikai, verbális bántalmazást kaptam. Kevés szeretetet kaptam, mindig elhanyagolt voltam. Testvéreim nincsenek, egyedül voltam mindig is. Soha nem vonzottak a korombeliek által kedvelt dolgok, pl bulizás, ivás, cigizés. Olvasni szeretek, sorozatot nézni.

Ezek mellett ocds vagyok.

7 éves koromban volt az első öngyilkos gondolatom. Nem akartam élni. Útáltam magam. Ezek akkor kezdődtek amikor a szexuális bántalmazások történtek velem, gyerekként. Akkor úgy voltam vele, hogy semmi értelme az életemnek és nem akarok élni, de anya miatt nem leszek az, mivel őt nagyon szeretem, egyébként nem láttam értelmét az életemnek. Apámhoz sosem ragaszkodtam különösebben. A bántalmazásokat pedig az életemben jelen lévő emberek követték el, nem családtagok hanem mások, most ezekre nem térnék ki.

Mindig úgy voltam az életemmel, hogy max pár évet bírok még, utána megölöm magam. Apám 10 éves koromban lelépett, az is nagyon megrázott akkoriban. Vele nem is tartom a kapcsolatot, ő nem is akarja.