Más is tapasztal hasonlót?

Alapjaiban annyi a történet hogy kissé magamnak való, magányos típus vagyok. Kevés ember fontos az életemben, a többséggel "kényszerből" beszélek ha úgy adódik mert suli, kolesz stb. elkerülhetetlen hogy az élhető légkör érdekében én is megerőltessem magam és szocializálódjak. Nem azt mondom hogy leszarok mindenkit, de inkább vagyok az az ember aki hallgat és figyel mint aki lelkesen eléd rohan és kezdeményezi a beszélgetést. A sulitársaimmal sincs bajom inkább velem van a baj hogy a legtöbb emberrel semleges a viszonyom, kevesen érdekelnek annyira hogy vegyem a fáradtságot és kapcsolatot ápoljak velük... A gond (vagyis hát számomra nem az, de mindjárt) az hogy nekem nincs túlzott igényem pl. részt venni az elég kiterjedt hálóban amibe mondjuk úgy a "népszerűbb" azaz lazább, nyitottabb emberei tartoznak az évfolyamnak... nekem így jó, elvagyok néhány emberrel sőt sokszor kifejezetten magamban szeretek lenni. A gond az hogy míg nekem kényelmes a saját helyzetem a "ranglétrán", sokszor mások próbálnak akár szemrehányóan, kényszerítve megváltoztatni. Miért nem élhetem az életemet úgy ahogy én szeretném? Mindig ügyelek rá hogy kifejezetten ne zavarjak senkit, a koliban a szobában pl, mindent megteszek hogy a jelenlétem ne legyen szálka a többiek szemében, de úgy tűnik bármit csinálok az nem jó. Olyanokkal kerültem egy szobába akiknek sokkal nagyobb igényük van a társasági életre, pörgésre, folyamatos trécselésre, mint nekem. Azon a ponton rekedtem meg amikor tapasztaltam h ugyanezek az emberek más hozzám hasonlóra meg simán rámondják hogy áh, megértem miért nem szeret annyira beszélni, ő úgyis ilyen stb blablabla; de ha rólam van szó csomóan vérszemet kapnak meg kritizálnak, vagy csak csendben éreztetik hogy irritálja őket hogy éppen mittudomén 4-5 napja csendes vagyok... Közben meg nem tudok mit csinálni csak belül sínylődök mert fáradok szép lassan abban hogy meg kelljen játszanom hogy minden körülöttem lévő ember érdekel; holott csak kevesen és lehet hogy ez önzőn hangzik de a kevés energiámat miért arra használjam hogy megfeleljek olyanoknak akiknek nem is akarok... Mivel érhetném el hogy rám is csak legyintsenek, hogy áh ő ilyen? Felőlem akár piszkálhatnak, de ez a néma utalgatás, meg szemrehányósdi, ami miatt folyton nyomás alatt érzem magam hogy az, aki őszintén vagyok, soha de soha nem jó senkinek, ez mindennél rosszabb. Meg ez, hogy ha valaki másról van szó valamiért elfogadják olyannak amilyen és nem nyúzzák vele. Nekem jó így, de már meg vagyok zavarodva és állandó bennem a feszkó tényleg ekkora gond-e hogy elég introvertált vagyok és hogy kötelességem-e előbbre tartani a környezetemnek való megfelelést a saját lelki egyensúlyommal szemben? Akkor is ha ez konkrétan az egészségem kárára menne? (voltak már hasonlóból komoly pszichés problémáim amik kiterjedtek aztán fizikailag is hadd ne soroljam; nyilván senkit nem zavarok a mindennapi teendőkben, nem vagyok rendetlen, nem vagyok hangos, gyakorlatilag az együttélés alapvető szabályait úgy érzem megfelelően teljesítem)