Miért van az, hogy akik nagyon propagálják a pozitív gondolkodást, azok a saját életükre valahogy nem igazán alkalmazzák?

Csak egy példa, egyszer nem sikerült egy fontos vizsgám, és az egyik szobatársam képes volt azt mondani, hogy "Legyél pozitív! Sz**d le az egészet és röhögj egy jót!" Aztán egy-két hét múlva meg ő került igen kellemetlen helyzetbe -- megjegyzem, a saját hibájából --, és akkor meg annyira a nyelvemen volt, hogy én is azt mondjam neki: "Ugyan már, sz**d le az egészet, és röhögj egy jót! Csak pozitívan!", hogy azóta is bánom, miért nem tettem meg.

De ez csak egyetlen példa, a lényeg az, hogy eddig kizárólag olyanokat láttam, akik másoknak nagyon nyomatták ezt a pozitív gondolkodás című kamuszöveget, de ha őket érte valami baj, akkor ennek nyoma sem volt náluk. Ellenpéldát még nem láttam (de biztos van).

Általában is jellemző persze, hogy akik pl. komoly elveket vallanak, azok a legkisebb egyensúlytalanságra is meginganak, és bár másokra alkalmazzák, meg másokkal betartatják a hülye elveiket, ők pont kivételt képeznek alóla...

De miért van ez? Ez a képmutatás tetemes energiákat felemészt, miért van rá szükség?