Mi lehet az oka, hogy én annak örülnék, ha valamilyen globális katasztrófa történne?

Több mint száz évvel ezelőtt is sokan éreztek így. Az akkori európai fiatalság üres, áporodott állóvíznek érezte az életét. Még aki anyagilag jól is élt, az is úgy érezhette, hogy nincsenek előtte perspektívák. Belefáradtak az elidegenedett ipari társadalomba, a széthulló családokba (ezek a problémák máig is megvannak, csak súlyosbodtak). Vágyódtak apáik, nagyapáik 19. századi forradalmi dicsősége után is, de leginkább arra, hogy végre történjen valami nagy világégés, ami majd felforgatja a világot, és utána rend lesz, jobb lesz.

Ezért aztán sokan kifejezetten üdvözölték az első világháború kitörését. Csak a háború többedik évében kezdtek rájönni a lövészárokban fagyoskodva, meg mindenüket elveszítve stb., hogy ez nem is akkora buli. A háború vége pedig, mint tudjuk, egyáltalán nem azt hozta, amit valaha reméltek tőle.

Értem én, hogy izgalmas kaland volna az életed, csakhogy nem addig, amíg te szeretnéd, hanem akkor is, amikor már ráuntál, és mennél már vissza a kényelmes szobádba, ami esetleg addigra már nem létezik, mint semmi más sem a régi életedből. És igen, katasztrófák idején történnek olyanok is, amit írtál, hogy "az unalmas szürke egymástól elhidegült emberek is kicsit felrázódnának, és talán az érzéseik is előjönnének", csakhogy ezek elszórt példák, szemben azzal, hogy pl. szó szerint megölik egymást az emberek egyetlen búvóhelyért, vagy mondjuk 1 db marhakáposztáért. És ha nem éred meg élve a katasztrófa végét, akkor senki nem fog emlékezni a nagy kalandokra, amit te átéltél.

Ezeket is gondold végig. És hogy megéri-e.