Miért vagyok még ilyen ostoba 23 évesen?

Nem bírom rendbe szedni az életemet. Arra jöttem rá Pál Ferit hallgatva, hogy én még életemben nem köteleződtem el igazán semmi mellett. Mintha mindig valami olyasmire várnék, hogy valaki majd felfedez, felkarol/megmondja a tutit, hogy nekem mit kell csinálnom/majd valamiféle isteni szikra egyszer csak megszáll, és onnantól kezdve tudni fogom, mit akarok. Mit értek ez alatt? Mindent. Azt se tudom, mi a fő érdeklődési köröm. Szoktam mondani, hogy az élővilág, és ez egykor igaz is volt, de valójában gimi óta nem foglalkoztam természettudományos tárgyakkal. Szoktam mondani, hogy szeretnék megtanulni repülni, de valójában sosem kezdtem el. Nem köteleződtem el ezek mellett. Mindig csak várok valamire, ami sosem jön el. Egyetemet se tudtam választani. (ez nem azt jelenti, hogy nem járok egyetemre, hanem azt, hogy nem szeretem, nincs vele konkrét célom). Nagyon jó voltam gimnáziumban mindenben, külföldi egyetemre is felvettek, de nem tudtam eldönteni, hogy mibe fektessem be az energiáimat. Valami homályos elképzelésem van arról, hogy majd sikeres leszek és érteni fogok ahhoz, amit szeretek, de még mindig nem világos igazából, hogy ez mi. Ha valaki olvasta Ibsen-től a Vadkacsát, kb. olyan vagyok, mint az abban szereplő Hjalmar. Valaki, aki nagyon akar, de nem kezd bele semmibe. Nem tudom, miért.

Az az igazság, hogy szerintem valami nagyon kimaradt az életemből. Nem szívvel élek, csak mechanikusan. Csinálom, amit csinálnom kell, de nem tudom megmondani, MIÉRT csinálom. Nem saját magamért, az biztos, és szerintem ezért nem működik semmi. Nem érzem jól magam a bőrömben. Úgy érzem, bármit csinálok, egyedül fogok maradni vele. Ezért nincs barátnőm sem, pedig az utóbbi időben több is lehetett volna, sőt, lehet, hogy sose fogok olyan tökéletes lányt találni, mint akit most otthagytam. Utálom is magam érte. Nincs identitásom, nem lázadtam, csak követtem betű szerint a felnőttek utasításait, és most azon kapom magam, 24. évemben, hogy nincs semmim, csak egy viszonylag jó és nagyon széles lexikai tudásom. Ez még gimiben is előny volt, de mostmár egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy a korombeliekhez képest, akik egy-egy területen mélyednek el, le vagyok maradva. Nem voltak valódi kalandjaim, valódi kapcsolataim és nincsenek valódi, kidolgozott vízióim, amikben hiszek. És tudom, hogy sokan az én koromban még keresik a végső helyüket, és hogy az ember gyakran vált irányt, azonban én érzem, hogy az én helyzetem más, ugyanis én mindezt nem kedvtelésből, jó érzéssel csinálom. Nálam nem az van, hogy előbb mindent beleadva azzal foglalkozok, ami jelenleg érdekel, aztán átnyergelek arra, ami időközben jobban elkezdett érdekelni, és közben a hobbijaimnak élek. Én ezt az egészet görcsösen élem meg és nem élvezem. Kényszerként élem meg, hogy találnom kell valamit, miközben nem is tudom, mire vágyom. Szégyellem az egész helyzetemet, szeretnék valahogy eltűnni, de azzal is csak múlik a drága idő...