Hogyan hárítsam el az akadályokat ahhoz, hogy végre teljes erőbedobással éljek és ne csak egy féléletben vegetáljak?

(Előrebocsátom, az építő kritikákért cserébe én is rendelkezésre állok - akár priviben - hogy tanácsot adjak élethelyzetedre... Az én szemszögemből. :-) - szóval írj bátran)

Komplex a problémám, ki kellene lépjek a komfortzónámból teljesen, és nem csak fél- vagy minimálmegoldásokkal kellene élbem. 33 éves srácként lassan ideje lenne normálisan életvitelt élnem.

Ugyanis jelenleg a félelmek uralnak le, azok nem hagynak engem élni, mint a démonok körülöttem keringenek. Tudom, hogy ez egy menális állapot és csak nekem kellene váltanom agyban, de úgy érzem, hogy mintha egy hegyet kellene ahhoz arrébbmozgatnom, hogy rátaláljak az életemre.

A nehezén túlvagyok, a sötét gödörből végre kirángattam magam, az öngyilkossági gondolatoktól megszabadultam és előre tekintek, pozitívan.

Csak épp egy apró, erőtlen gyereknek érzem magam.

A félelem akadályoz mindenben. Egy barátom meg is jegyezte hogy kivonom magam az életből, és ez így is van. Sajnos nem kockáztatok, konfliktuskerülő "jófiú" vagyok. Pedig álmomban annyit vitatkozok és ki tudok állni az igazamért, de élőben nem megy.

Jelenleg munkanélküli vagyok, van egy kis félretett pénzem, egy pár hónapi tartalék így most nyugodt vagyok hogy nincsenek "elvárások" amiknek meg kell felelni és nem kell csupa olyan munkát végezni amit 10 perc után utálok. Úgyhogy bezárkóztam, egy kicsit talán az emberek is távolabb kerültek tőlem.

Valahol úgy érzem két lét közé szorultam, már nem vagyok az a motiválatlan, kritikátlanul fogyasztó, önsajnáló, játszmázó naiv vidéki aki egykor voltam viszont még nem vagyok az az önmegvalósító, korlátlanul magabiztos valaki, aki szeretnék lenni.

Túlagyalok mindent, az azonnali cselekvés nekem nagyon nehéz. Bepánikolok a választási lehetőségektől. Szó szerint. Mert nem tudom, mit kell csinálni az adott helyzetben.

Helyzetfelismerési képesség? Nulla és mínusz tartomány.

Mondjuk a pasim támogat szerencsére lelkileg, na de mindennel nem akarom terhelni. (főleg 1000x tárgyalva.) (ja és persze nem tart el).

A másik... Úristen... A negatív gondolatok bsszus... Mindenki irányába, minden irányába... Még a szeretteim sem kivételek ez alól és emiatt úgy tűnök magamnak hogy rossz ember vagyok aki nem tud szeretni, holott mint időközben rájöttem, ezek kényszergondolatok (kényszercselekvésekkel megfűszerezve), amik gyötörnek! Nem hagynak békén és nem tudok tőlük megszabadulni. Ezzel amúgy agyturkászhoz kéne járnom.

Ez a negativitás borzalmas, hogy lehetne átfordítani 100%ban pozitívba? Főleg miközben folyamatosan bebizonyosodik hogy a félelmeim 99%a sosem követketik be.

Az életvitelem: a begubózás, a fantáziák - kitalált világokbam élek a valóság helyett, így az igazi életemben elég takarékon élek. A fantáziában minden megy. A valóságot nehéz megvalósítani.

Mint mondtam, a szándék megvan, de az "ellevés" erősebb. Heti napirendemet max 50%ban sikerül teljesíteni, kezdve azzal, hogy sosem tudok időben felelni. A sikeres emberek állítólag hajnalban kelnek. Hát nekem a 7:00 is szörnyű.

Halogatok is. Valahogy sosem megy az amit az adott napra eltervezek, pl tanulni, gyakorolni a webdesign-t... Nem megy nekiállni, mintha betonfalat kéne áttörnöm hozzá. Így órák mennek el a hírolvasgatással. Még jó hogy a pornóról leszoktam.

Koncentráció is nehéz, szinte lehetetlen. Nem tudok egy percnél tovább odafigyelni bármire is, a figyelmem elterelődik, el AKAR terelődni. Mint egy vadló. Szerencsére a sporttal ezt le tudom vezetni.

Gondolom nem vagyok igazán motivált, és ez igaz is. Körvonalazódó célhaim nem konkrétak. Valami kreatív szakemver lennék, de a progikat most tanulom auotodidakta mód. Ötleteim vannak. De ez még kevés.

De akkor mi legyek? Kérdem magamtól. Az angol mellett a portugált nyomom mert azt imádom, de abból is alapszinten vagyok, úgyhogy azt a munkaerőpiacra nem dobhatom ki.

Más nem érdekelne peofi szinten. És sokszor ez is nyögvenyelős, mert "kell", ha valaki akarok lenni, ha el akarok érni valamit. (amúgy gumidiplomám van és későn ébredtem rá az önképzés jelentőségére...) mert a célok kellenek.

Egyáltalán az álmok... Aszongyák bármit el lehet érni, na de nekem úgy tűnik ez egy kamu félig, amivel sok könyvet el lehet adni... "valósítsd meg onmmagad" fárasztó nyomás rajtam.

A világmegváltás helyett a magyar realitás van, ami nem feltétlenül rossz itt a fővárosban, de a napi nyolc órás irodai létet unom.

Egy melót imádtam az a leltározás. Az tetszett, na de az sincs mindig meg időszakos.

Ráadásul ehhez jön a kvázi életképtelenség, ha jön egy kihívás, rögtön kihátrálok.

Valahol sejlik miért jöttem ide de lehet az is csak egy megbomlott elme (:-D) torz fantáziavilága, mely életszerűtlen. Nyilván nem leszek öngyi.

Kveszcsn: Honnan tudhatom hogy amit életfeladatomnak tartok, valóban az-e és nem csak egy örök menekülés?

Behúzott kézifékkel próbálom keresztülverekedni magan az életen. Vagyok, idepotttyantam, tán egy ingyenjegyet nyertem a nemlét-lottón.

OK, élveznem kéne.

OK, de nem tudom mikor mit kell csinálni, nem tudom a szabályokat.

Jön egy hívás, angol nyelven, telefonos interjú. És automatice leblokkolok. Levág a vészfék, lecsapom a telefont.

Falat érzek köztem és az emberek között, rettegek az új helyzetektől, hogy hivatalos módob kell megszólalni, az intézkedéstől. Hiányzik a bátorság belőlem, mintha jogom sem lennem létezni, ilyen belső érzésem van.

Nem tudom a jelent élvezni.

Na de ha van amitől igazán rettegek, az a felelősség.. Pedig ez nem jó így de olyan... Nehéz, az adott helyzetben leblokkolok és nem tudom mit kell csinálni, megzavar a döntések kimenetelének sokasága (mi lesz ha "így" lesz, mi lesz ga "úgy" lesz), meg az hogy olyankor minden rajtam múlik és ha elcsxm... Akkor szégyenben maradok.

Na ezér sincs jogsim pl, attól félnék h balesetet okozok, elütök valakit.

Mondjuk nem is hiányzik a vezetés, tegyük hozzá.

Hónapok, tán évek óta mondom magamban hogy na, ez az a nap.. Ma elkezdődött az igazi életem, mától felfele ível... De néhány nap és a szokásaim visszahúznak ugyanabba a gödörbe.

Loop.

Konstant nullponton.

Hogyan törjek ki? Elegem van. Pasim mondja: bízz magadban, oké de HOGYAN? Tudom hogy azt kéne de hogyan?

Hogyan?...

Repülni akarok, rettegés nélkül.

Uh de hosszú lett.