Az normális, ha ilyen intenzíven érzem, hogy segíteni akarok másokon?

Régebben borzasztóan nagyképű és önző ember voltam. Csak magammal törődtem, ez megnyilvánult abban, hogy más lányoktól elcsábítgattam a barátjaikat, manipuláltam az embereket, mindent az én javamra akartam fordítani, áttiportam másokon és mindig megbántottam mindenkit, mert "csak". Én igen sikeres voltam és kiegyensúlyozott, de mások körülöttem már kevésbé. Volt egy srác, akit két évig hülyítettem, egy másikkal is elhitettem, hogy szeretem őt. Okot nem mindegyikre tudok. Visszavezethető volt talán a családi helyzetemre, arra, hogy általános iskolában gonosz lányokkal voltam körülvéve, akik miatt sokszor lógtam is.

Aztán az egyetem első évében megismertem egy srácot, akibe életemben először szerelmes lettem. Olyannyira, hogy másra nem tudtam gondolni. Ő viszont játszadozott velem, épp úgy, ahogy én a fiúkkal a középiskolában. Ez engem olyan szinten összetört, hogy a volt osztálytársaim rám sem ismertek, akkora fordulatot vett a személyiségem. Elkezdtem zülleni. Állandóan ittam (mert hogy "egyetemista vagyok"), néha füveztem, fesztiváloztam, ahol összeszedtem jött-ment külföldieket. Aztán ahogy a belső üresség és magány egyre csak fokozódott, elkezdtem bulikban összeszedett srácokkal betölteni az űrt. Sosem sikerült, mert egyre többet sírtam és amikor elfogytak a könnyeim, csak üveges tekintettel néztem magam elé. Utálat lett úrrá rajtam, igazságtalanság-érzet, holott tudtam, hogy én sem voltam szent... De akkor és ott gyenge lettem, értéktelennek éreztem magam, semmitérő embernek. Eltűnt az önbizalmam, ami volt, a testképem is fura módon változott. Kedvem sem volt semmihez, és a koleszból hazajönni se volt túl jó, mert anyukám depressziós, csak vele élek.

Az a kevés maradék barátom segíteni akart, azt akarták, hogy fejezzem be, mert tönkreteszem magam. El akarták velem felejtetni az egészet. Ahogy vége lett az évnek, jött a nyár, valahogy sikerült meggyógyulnia a lelkemnek. Kikúráltam magam és elmúlt. Valahogy segített rajtam a napfény és az egyedüllét. A srác meg lediplomázott, szóval vele már nem találkoztam többet. Ismét mosolyogni kezdtem, de olyan máshogyan.

Azóta úgy érzem, segíteni akarok másokon. Keresem az emberek problémáit és a megoldást rájuk. Olyan szintű késztetést érzek, hogy a saját magánéletem már nem is érdekel. Ez normális ilyen helyzetben, hogy ekkora fordulatot vegyen a személyisége egy embernek? Kérlek ne szóljatok be.