Amíg az ember fiatal, minimális tiszteletre sem számíthat?

Sok, felgyülemlett apróság ihlette a kérdést. Azt szerintem senkinek sem kell bemutatni, hogy milyen nehéz ma Magyarországon elkezdeni az önálló életet. Ilyen helyzetben szerintem örülni kéne, hogy vannak még fiatal párok, akik le tudtak szakadni a szüleikről és van bátorságuk egy közös úton elindulni. 25 éves nő vagyok, érettségivel és szakmával. 20 éves korom óta dolgozom. A vőlegényem két éve végzett BSC-t az egyetemen, azóta ő is dolgozik. Három éve élünk együtt albérletben. Mint írtam, ő a vőlegényem, de hiába mutatom így be, az emberek kilencven százalékának ő akkor is a "barátom" vagy a "párom". Ezen még annyira nem akadtam fent, bár szerintem "barátja" meg "pasija" a kis kamasz lányoknak van, "párja" meg a zokninak. Aztán ami ennél már durvább az az, hogy sokan szabad prédának néznek és nyomulnak, hiába mondom meg nyíltan, hogy mi a helyzet. A munkahelyen lévő idősebb nők hozzáállása még ennél is rosszabb. Szerintük nekem nincs családi életem, mert az, hogy van "barátom" még nem család, és mi az, hogy nekem is van programom akkor, amikorra ő műszakot szeretne cserélni velem? Igen, neki már gyereke van, kettő is, de ahhoz hogy nálunk is legyen, néha kellenek közös programok, hogy a kapcsolatunkat ápoljuk. Nem alkalmazkodhatok MINDIG! az ő családi életéhez, bár ő ezt várja el. És eljutottunk a gyerek témáig. Lassan már szeretnénk mi is az elsőt. Természetesen jön szinte mindenki azzal, hogy hova akarunk még gyereket amikor szinte még mi is azok vagyunk, meg minek házasság ilyen korán? Agyam eldobom! És akkor látom az utcán és a buszon, hogy bánnak a kismamákkal és a kisgyerekes anyukákkal és tudom hogy rám is ez fog várni. Szinte gyűlölet veszi őket körül, mert hogy mer az a gyerek éppen a buszon felsírni, meg mi az, hogy egy kismamának át kell adni a helyet?

Jó hogy nem azt mondják már, hogy egy fiatal se vállaljon gyereket és haljon ki az emberiség.