Mitől vagyok megközelíthetetlen? Hogy tudnám ezt levetkőzni? Mirol lehet a megközelíthetetlen embert felismerni?

Találtam egy teljesen ram vonatkozó írást egy nasik oldalról, egy mas emberről, de ram szószerint igaz:

Gyerekkorom óta nagyon zárkózott, félénk vagyok. Főként az idegen, vagy csak kevésbé ismert emberek előtt úgy érzem nem merek beszélni, legyen szó akár rokonokról is. Már egészen kicsi baba koromtól kezdve ilyen vagyok, amikor vendégek jöttek hozzánk legtöbbször csak hallgattam. Az idő előrehaladtával ez engem egyre inkább csak zavar, hogy nagyon nehezen oldódok fel egy társaságban. Általános iskolában mindenki csendes lánynak ismert, de ott még ez egyáltalán nem zavart, elfogadtak és szerettek ilyennek. Középiskolában viszont nagyon nehezen illeszkedtem be az osztályközösségbe, sokan bántottak visszahúzódó természetem miatt.

Nem szeretek mások figyelmének középpontjában lenni, kényelmetlenül és zavarban érzem magam, ha több ember előtt kell beszélnem, néha még akkor is, ha olyan emberek előtt beszélek, akiket ismerek. Viszont azelőtt, akivel bensőségesebb a kapcsolatom fel tudok oldódni. Nem tudok apróságokról csevegni, pláne nem ismeretlen emberekkel. Nem szívesen telefonálok úgy, hogy azt mások is hallják. Még egy baráti találkozó előtt is gyakran szorongok, ha tudom, hogy nagy a társaság és esetleg olyan emberek is jelen lesznek, akiket nem ismerek olyan jól. Inkább otthonülő típus vagyok, de igénylem a társaságot, nem szeretnék elszigetelődni.

Félek az új dolgoktól, nem szívesen próbálok ki új dolgokat. A leggyakrabban a megszégyenüléstől félek. Sokszor azért nem beszélek, mert félek, hogy elpirulok. Ami a legtöbbször így is van, ez rettenetesen zavar. Van, hogy már csak valaminek a gondolatától is képes vagyok elpirulni.

Sokat foglalkozom azzal, hogy vajon mit gondolnak rólam az emberek, vagy mit fognak gondolni.

Nagyon sokszor szerettem volna már ezen változtatni, de úgy érzem egyedül nem megy. Tudom, hogy a javulás felé vezető út az, ha szándékosan keresem az olyan szituációkat, amikor beszélnem kell, és nem elkerülni ezeket. Számtalanszor elhatároztam egy-egy ilyen találkozó előtt, hogy most felszabadultabb, nyugodtam leszek, többet beszélek. Fejben sokszor elgondolom, hogyan is kellene, és úgy érzem menne is, de mikor éles helyzetbe kerülök egyszerűen képtelen vagyok úgy viselkedni és beszélni. Sokszor mintha azzal sem lennék tisztában, hogy bizonyos dolgokra, hogyan reagáljak. Úgy érzem, hogy ahhoz, hogy én is olyan legyek, mint más kicsit meg kellene játszanom magam.

Sajnos kevés az önbizalmam, pedig sokan mondják, hogy szép vagyok, és kiskoromban is gyakran dicsértek, ennek ellenére mindig is gátlásos voltam.

Azt hiszem ez nálam természetemből ered, az édesanyám is hozzám hasonló. Ezt a viselkedésformát nálam nem múltbéli sérelmek vagy egyéb lelki okok váltják ki, ettől függetlenül úgy gondolom nem vagyok reménytelen eset és nagyon-nagyon szeretnék ezen változtatni. Csak az lenne a kérdésem: Hogyan? Hogyan győzzem le a gátlásosságom? Hisz fejben tudom, de mit tegyek annak érdekében, hogy éles helyzetekben ne fagyjak le? Hogy kevésbé szorongjak, hogy nyitottabb legyek?

Nem könnyű így az élet