19 éves létemre miért kötődök úgy egyes tárgyakhoz mint a kis gyerekek? Lehet valamit tenni hogy felnőjek érzelmileg?

Gondolom mindenkinek volt kiskorában egy játéka, plüsse, plédje, stb ami A! kedvenc tárgy, minden nap azzal aludt és ha anya pl kimosta vagy otthon felejtette alig bírta ki azt a pár órát. Vagy mikor valami számodra kedves dolgot elveszítesz. Vagy mikor úgy érzed a játékaidnak lelke van.

Az a baj hogy nálam ez máig megvan. Megvan az a 3 plüss amivel mindig alszom, amik az ágyamban vannak és sosem hagyok plüsst egyedül, mindig kell mellé tennem egy másikat különben rosszul érzem magam hogy magányos lesz (ez egyébként nagyon enyhén anyában is megvan). Teljesen random tárgyakhoz kezdek el nagyon erősen kötődni vagy érzem rosszul magam mert meg kell vállnom tőlük, pl most vettem egy új táskát mert a régi javíthatatlanra szakadt de még mindig a régit használnám legszívesebben és gyakorlatilag szomorú vagyok miatta mert az a kedvenc, 9 éve megvan, ha nagyon akarnám még teknikailag használható. Vagy mikor egy ruhadarabot rongyosra hordok és még akkor is szomorú vagyok ha ki kell dobnom ha tudom hogy tudok venni pont ugyanolyat. A nyakamban több nyakláncot is hordok, közülük van 1 lánc és 2 medál amit ha csak leveszek már hiányzik érzésem van, a többit pedig teljes szívfájdalom nélkül váltogatom. Ez a legfurább, hogy teljesen véletlenszerűen jön elő, van hogy szinte sírok ha ki kell dobnom valamit vagy újat használni helyette, máskor meg a legnagyobb természetességgel adom oda valakinek mert nekem már nem kell.

Tudok tenni valamit hogy ne kötődjek így tárgyakhoz és hogy ne érezzem úgy mintha megsérteném őket ha már nem használom őket?

Jó, tudom elég kettyósnak hangzok :)