Félek a haláltól. Le kell küzdeni a félelmet? Nagyon szomorú vagyok, hogy utána fogalmam sincs mi lesz.

Ateista vagyok s nem nagyon hiszek semmi olyasmiben, hogy lenne bármi is, sőt. Szívem szerint attól félek néha, hogy mivan ha lehet valami utána? Bizonyítani ugyanis ezen a téren keveset lehet. Számomra az rosszabb lenne, akár reinkarnálódás, akár Mennyország/Pokol, stb.. amik még vannak.

Na de nem, nem félek. Számomra a halál az örök megnyugvást/pihenést jelenti. Olyan mintha lefeküdnék aludni, s soha nem kelek fel utána. Nem sajnálok semmi ilyesmit, az élet eleve erről szól. Élvezd/próbáld élvezni amíg van, aztán kaput, ennyi volt, semmi sem örök/állandó.

Ilyet a helyedben nem mondanék. Az életnek pont ez a hátulütője: Semmi sem állandó/örök. Mégha az élethosszod az is lenne, a dolgok úgy is változnának. Hidd el, a dolgok élvezete sem maradna meg mindig.

Hullanának a családtagjaid a szemed láttára meg úgy minden fontos ember akit megismertél/megismersz életed során. Illetve szerintem a világ se teljesen ismert számodra, ha ennyire imádod. Lehet szeretni az életet, nem az, de nem határok nélkül. Nem, ha több perspektívából is ismered. A mentális állapotodról ne is beszéljünk. Ha nem is halsz meg, az elméd/mentális készségeid nem lesznek olyanok, mint régen. S még sok sok sok hátrányt sorolhatnánk.

elvileg a valamiből,nem lehet semmi.

a semmiből viszont lehet valami.

engem ez meg szokott nyugtatni.

Azt hiszed, azért mert a bajban megtértél a mi URUNK magához enged majd? Csak az igaz hívők részesülnek ebben a kiváltságban!! Mindenki más a pokolra jut!!

Vagy nem, talán éppen elég ha jó ember voltál amíg éltél és nem az alapján dönt egy végtelen hatalmú entitás, hogy az ő "igéjét" hirdető szekta tagja voltál-e. Elég gyökér lenne.

Vagy ez sem és csak simán eltűnsz. Emlékszel milyen volt nemlétezni mielőtt megszülettél?

Nem kell.

De nagyon érdemes.

Írj rám és kérdezz.

"soha nem akarom elhagyni. Örökké szeretnék élni."

Csak ezt hiszed. Valójában akkor lennél legszomorúbb ha így lenne.

Nem.

Értelmetlen e kérdés. Nem tudsz elveszíteni semmit sem.

Az hülyeség, hogy elkárhozol, ezt szögezzük le. Csak a kereszténység vesszőparipája az, hogy mindenkit szankcionálunk és megfélemlítünk, ha nem ezt vagy azt teszi. Tipikus emberi mentalitás, amivel a saját szánk íze szerint tereljük a vélt jó felé a népet.

A te gondodat nem fogja a "megtérésed" orvosolni, de ezzel nyilván nem mondok újat. Az élet ilyen, minden, amit az életedben megszerzel, csak kölcsön kapod. Ezalatt a fizikai, anyagi dolgokat értem, de minden ezekkel kapcsolatos jó és rossz megtapasztalás a tiéd marad.

Próbáld meg elvonatkoztatni a létezést az élettől. Az élet velejárója, hogy az életet hordozó "közeg" elöregszik. Ez ellen nem tudunk tenni, de ha megértjük, hogy a létezésünkben ez a közeg csak az életünkre korlátozódik, úgymond annak fenntartására egy szükséges rossz (ha rosszként éljük meg), akkor talán nem fogunk hozzá ragaszkodni. És általában egy elnyűtt, kiöregedett testhez az ember nem ragaszkodik.

Test híjján nincs élet. A kérdés - ha valaki számára ez kérdés -, hogy létezünk-e tovább. Haladjunk azon az úton, hogy igen. Felfoghatjuk úgy, hogy az életünk, vagy az egyes életeink építőkockánként alkotják a létezésünket, benne van minden eddigi megtapasztalásunk, minden jó és rossz és minden tudás, minden jó érzés és minden fájdalom, amire eddig szert tettünk, az itt "hasznosul". Így nyer magyarázatot, hogy az életünk (életeink) célja a fejlődés volt.

Mindenkinek egyaránt és azonos mértékben. Nincsen "többet érő" létezés, orwelli, vagy akár vallási (keresztényi) egyenlő(tlen)ség. Tehát nem tudunk többek lenni a másiknál, mivel a cél azonos és nincs időbeni korlát. Irónikusan ide írhatnám, hogy "öreg lélek nem vén lélek" :)

Amit az egészből ki akartam hozni, hogy amit itthagysz, amihez most ragaszkodsz, tulajdonképpen már most is csak "délibáb". Amit az életben hasznosíthattál ezekből, azok megmaradnak neked.

És nem vagyok ateista. Nem is akarok meggyőzni 10 milliárd embert az igazamról. Az igazság különben is csak illúzió, mindenkinek megvan a sajátja. Ha valaki egy herarchikus túlvilágban "hisz", annak a saját fejlődési szintjén erre van szüksége. Valakire, aki "egyenlőbb" nála, akire felnézhet és aki irányt mutat.