Hogyan különböztethetem meg, mely tulajdonságaim a sajátjaim, és melyikek azok, amiket a környezetem hatására csak hiszem, hogy a tulajdonságaim?

Önismeret.

Ahogy az első mondja. Ha lenne egy stabil önképed, személyiséged, ez nem lenne kérdés.

Amint beazonosulsz egy tulajdonsággal, már a hatása alá kerülsz, attól függetlenül, hogy ezt te gondolod magadról, vagy mások gondolják rólad.Ezért egyik sem lehet valódi lényed.Környezeted hatására is kialakulhat egy kép önmagadról, amivel jó beazonosulni, illetve kialakulhat olyan kép is amivel mások azonosítottak be téged, es te a mai napig ennek a hatása alatt lehetsz bizonyos helyzetekben.Így épül fel szeméyiséged, körvonalaid, ezekből a magadhoz vett információkból, beazonosulásokból rajzolódnak meg.Viszont személyiséged az nem a valódi lényed.Ezért nehéz lenne megmondani, hogy melyik beazonosulás vagy te?Amit te gondolsz magadról, vagy amit mások gondolnak terólad?Valódi lényed spontán reagál.Nem azonosíthatod be semmilyen jellemzővel, vagy tulajdonsággal.Mert minden tulajdonság, illetve jellemző csak és kizárólag a múltthoz köthető.És a jelenben ki reagál akkor?Persze hogy általában mindig, az ego, a személyiség, az eddigi életed során felépült, kialakult, beidegződött személyiséged fog reagálni, a már megszokott, jol bevált modszerekkel.Miközben sokszor valódi lényed lehet épp lázadna, üvöltene, vagy táncolna..Az ember tartja magát ehhez a személyiséghez, és elnyom minden valódi megmozdulást,Vagy azért mert veszéjes, vagy azért mert kockázatos felvállalni spontán önmagad.Mert mit fognak gondolni?Egy szerelemi kapcsolat pontosan azért nem működik sokszor, mert a szerelemben félre kell tudnod rakni ezeket az addigi életed srán felhalmozott álarcokat.Amelyek a tulajdonságok, és amihez mérten beszélsz majd szerelmeddel és nem valódi lényed szerint.Például azt is gondolhatod, hogy te sohasem sírsz,.beazonosulsz ezzel az ostobasággal, és amikor lényed egyszerűen ki akarna adni magából valamit csak úgy a sírással, ezt nem teheted meg mert a benned kilakult kép ezt nem engedi.Valódi lényed spontán lehet sírna egyet, minden fájdalom nélkül, de az egod nem engedi es elfolytja.Ami a jelenben történik úgy, hogy közben nyitott maradsz és éber, az a valódi lényed.

Hozzáteszem, a kamaszkorban mindenki által átélt határfeszegetés is pontosan erről szól. Próbálgatjuk szárnyainkat, saját utakat keresünk, amelyeket vélt, vagy valós belső tulajdonságaink diktálnak. Elindulunk rajtuk, s addig megyünk, míg az élettől kapott pofon más irányt nem szab.

Bocs #3 vagyok