Alacsony (<=170) pasik! Ti nem szoktátok azt érezni, hogy még a csajok/nők között is hobbitok vagytok?

Tömegközlekedéssel szoktam járni iskolába és nem egyszer fordult már elő, hogy a hozzám hasonló fiatalok között én voltam a legalacsonyabb. Főleg péntek esti napokon, amikor az egyetemisták már utaznak haza és a fiatalok bulizni indulnak. De olyan is rendszeresen előfordul és ami tényleg a legdurvább, hogy néha végigmérek egy-egy hozzám hasonló alacsonynak tűnő srácot, akit még én is nevetséges külsejűnek tartok (170 vagyok és 23 éves), mert tényleg olyan kis töpszli alkata van, hogy magamban kuncogok. De amikor látom visszatükröződni a testalkatunk körvonalait a busz üvegéről és azt látom, hogy az általam 2 másodpercre lesajnált gyerek is egy negyed/fél fejjel magasabb, akkor felteszem magamnak a kérdést, hogy "Ba***a meg, komolyan ennyire hobbit és nyomorult külsejű vagyok és tényleg ilyen hülyén nézek ki?" Ilyenkor pedig olyan szintű depresszió fog el, hogy legszívesebben ott helyben bevennék egy ciántablettát, ha lenne rá alkalmam, mert így tényleg kínlódás és gyötrelem ez a rohadt élet. De ez a szituáció a lányokkal kapcsolatban is jellemző, hogy látom a csajt, azt gondolom, hogy "Hú milyen jól néz ki, ráadásul alacsonyabbnak is tűnik" és amikor közelebb megyek hozzá, akkor látom, hogy fölém magasodik és rendesen benéztem. Persze a legszörnyűbb érzés továbbra is az, amikor meglátom a 12-14 éves velem egymagas kisiskolás lánykákat, akik szinte még mesefigurás hátizsákot hordanak és meg szakállal és elegáns ruhákkal próbálom a férfiasságomat megőrizni és arra gondolok, hogy elbánt velem a szüleim által öröklött genetika. Nektek vannak hasonló érzéseitek? Hogyan bírjátok ezeket a gyötrelmes pillanatokat feldolgozni?