Miért ilyenek az emberek? 15/L

Mert felnőttek, azért.

Az emberek 99%-a jelentéktelen senki marad élete végéig. Csak kevesen képesek megvalósítani az álmaikat, a többség a munka, otthon, karrier, család malomkerekébe ragadva élnek, és nem feltétlenül azért, mert nem mernek nagyot álmodni. A többségnek nincs is meg az a képessége, hogy ennél többet érjen el.

Örülök, hogy rajtam kívül valaki még így gondolkodik, mint te 😊

Én is idáig már megvalósítottam néhány álmomat, de mennyi van még.... 😊

Hogy mások miért mondanak le róluk ? Nem tudom, elmélkedjünk.

17 vagyok. 21 évesen leteszem az A korlátlan jogsit... Már most elkezdek gyűjteni... Szeretnék addigra egy motort :)

Több mint 1,5 millió forint kell hozzá.. apáék nem adnak bele egy forintot se (lehet nem is baj), sajnos nem szeretnék, hogy motorozzak.. szerintük túl veszélyes. Próbálnak lebeszélni róla, de semmi esélyük :)

Ez az egyik álmom... a saját 600-as Yamahán ülni.

Szeretnék gépészmérnök lenni... ehhez is mennyi tanulás kell még...

De nem adom fel, és meglesz az a rohadt motor, meg az egyetem :)

Veszem saját magamat példának, mert mások nevében nem akarok

és nem is tudok beszélni. Nálam ez a jelenség (nem a lehurrogás része, mert az rám nem igazán jellemző, hanem inkább a negativitás és a céltalanság), amit leírtál, már általános iskola első felében kezdődött és még mindig tart. Nem olyan egyszerű csettintésre jól érezni magadat, mint ahogy tartják. Jelenleg azon kattogok, hogy milyen területen szeretnék dolgozni, de előtte milyen egyetemet vagy főiskolát válasszak. Vagyis, hogy amire felíratkoztam, oda felvesznek-e és ha valami csoda folytán felvesznek, valóban megfelelő szak lesz-e számomra, mert amúgy hidegen hagy az adott szakma. De valamit mégis választani kellett. A gond, hogy nem vagyok kiemelkedően jó vagy tehetséges semmiben és nem találok olyan terület, ami érdekelne annyira, hogy egész életemben tudjam csinálni. Voltak nekem is ilyen korszakaim és hullámvölgyeim, hogy mindent meg tudok valósítani, minden szép, az életben mindent lehet, mert élet pozitív és csodás, de az a baj, hogy minél idősebb leszek (szinte napról napra), folyamatosan zárul be előttem minden, mert mindig csak azzal szembesülök, hogy milyen valójában a felnőtt élet (lol). Azaz csak szenvedek vele, mert jogilag és fizikailag valóban felnőtt vagyok, de semmilyen más szempontból nem. Na ennek a tudata se kellemes. Egyébként én már nem is számítok semmi pozitívra, mert amióta eszemet tudom mindenhol a kudarcot és a negatívat látom magamban és a környezetemben. Ebből a spirálból nem épp egyszerű kimászni, főleg, ha egyedül vagy.

Minden tiszteletem a tiéd, hogy 15 évesen ilyen éretten gondolkozol. Maximálisan egyetértek veled, nekem is ez a hozzáállásom az élethez és bizony megvan az eredménye, sorra érem el a céljaim és nem tántorítanak el a kudarcok - pedig már felnőttem, közel kétszer annyi idős vagyok, mint te.

A kérdésed egyébként meg is válaszoltad, sokkal könnyebb elmerülni az önsajnálatban és minden/mindenki másra hárítani a felelősséget, mint szembenézni a saját gyengeségeinkkel, küzdeni és fejleszteni magunk. Hiányzik az emberek ezen részéből az önismeret, kitartás (pár kudarc után vagy lassú eredmény miatt feladják), ambícó, önbizalom, ezért inkább beletörődnek a langyos fosba és kifogások mögé bújnak (például "engem nincs ki támogasson, nem volt előttem példa" - erre szoktam mondani, hogy engem sem támogatott a kutya sem, példa sem volt előttem, mégis megcsináltam). Kötelezővé tenném az oktatásban az önismerórákat egyébként, félelmetesen sok probléma gyökere a hiánya.

Csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy csak így tovább, ne hagyd, hogy bárki lehúzzon - amíg te folyamatosan léped a szinteket, addig ők ugyanonnan osztják majd az észt. Nem minden jön könnyen vagy áldozat nélkül az életben, sokan inkább nem vállalják a pillanatnyi kényelem és biztonságérzet érdekében. De ha valaki hajlandó/képes kockázatokat vállalni, áldozatokat hozni és kivárni az eredményt, annak szerintem megvan az eredménye.