Te sajnálod az öngyilkosokat?

Lehet mondogatni hogy gyávák és nem tudnak segíteni magukon, "kimászni a helyzetükből", de ha valaki eljut arra a pontra hogy öngyilkosságot akar elkövetni, akkor az az ember már nem látja és nem hiszi, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. Nehéz ezt elképzelni, de sokszor az önutálat, a fájdalom és a szomorúság annyira átveszi a vezető szerepet hogy az egyén képtelen logikusan gondolkozni. Valószínűleg nem azért hagyja itt a szeretteit, mert önző, hanem mert úgy gondolja hogy csak kolonc a hátukon, jobb nekik nélküle és mondhatják neki akárhányszor, hogy szeretik, csak az jön le neki hogy szánalomból vígasztalják. Lehet sajnálni a szeretteiket is persze, de gondoljunk bele. Az ember nem egyik napról a másikra dönti el hogy öngyilkos akar lenni. Ha nem veszik észre, hogy az akit szeretnek elindult a lejtőn, egyszer jobban depressziós, úgy gondolja hogy fölösleges élnie, és nem tesz semmit, azt miért sajnáljuk?(Persze vannak kivételek, hogy semmilyen segítség nem segít de...)

Tökmindegy hogy sajnálod-e azt aki öngyilkosságot követ el vagy nem. A lényeg az hogy sajnálod-e azt az embert aki meghalt, függetlenül attól hogy hogy halt meg. Ha nem érdekel az ember halála akkor menj tovább a napoddal és ne oszd az ész hogy "hülye volt, gyáva volt, önző volt" stb. mert valószínűleg ezt az az ember is tudja, és azért lett öngyilkos.

#12 az ilyen kijelentesekkel óvatosan. Én annak ellenére utálom őket, hogy az apám öngyilkos lett 18 éve.....

Tudom mit hagyott hátra....

#10 voltam.

3 nagyon erős élményem van ezzel kapcsolatban:

- 16-7 évesen én is tele voltam tini kori világfájdalmakkal. Szerelmi csalódás, "engem nem szeret senki", stb. Sokszor elgondolkoztam rajta, de végül persze nem tettem meg. Ekkortájt kiderült egy barátnőmről, hogy csontrákos. A második kemo után, két orvos szülővel, nem jósoltak neki túl sok jót, őt pedig akkor láttam először negatívan hozzáállni a betegségéhez. Zokogva kelt ki magából, hogy emberek eldobják maguktól az életüket, ő pedig BÁRMIT megtenne azért, hogy itt maradhasson, de elveszik tőle az életét, igazságtalanul. Tiniként iszonyatosan mély nyomott hagyott bennem ez az élmény. Talán akkor éreztem igazán, hogy mekkora gáz az élet és tényleg milyen igazságtalan ez azokkal szemben, akik küzdenek az életükért.

- A második hasonló élményem egy barátnőm volt. Falunap volt, fel voltunk pörögve, vártuk az esti bulit. Éppen kezdtük összeszedni egymást, már mindenki megvolt, csak ő nem. Nem tudtuk elérni. Csöngettünk, semmi. Tudtuk, hogy egyedül van otthon és hogy nem rég szakítottak a barátjával, voltak sötét gondolatai. Egyikünknek a társaságból iszonyat rossz érzése támadt és meggyőzött minket is, hogy be kell mennünk és meg kell néznünk mivan vele. Egyikünk mászott át a kerítésen a másik után. Az ajtó (mint falu helyen általában), nyitva volt. Ott találtuk a fürdőkádban, vérző karral, kábultan. Szerencsére volt olyan majom, hogy nem vágta el elég mélyen a csuklóját, de ahhoz éppen eléggé, hogy szép lassan eszméletét veszítse és elvérezzen. Ezt a látványt szintén nem kívánom senkinek. Ruhában feküdt a kádban, elmondása szerint, hogy könnyebb legyen feltakarítani utána... No komment. Hárman voltunk. Egyikünk a mentőt hívta, ketten a karját emeltük magasba és szorítottuk... Az életét szorítottam a kezemben, közben mindannyian sírtunk és vállalhatatlan szavakat, mondatokat használva toltuk le és egyben biztattuk a kitartásra.

A legrosszabb ellenségemnek sem kívánnám mindezt. Persze akkor már mindannyian tudtuk (együtt jártunk elsősegély versenyekre), hogy rendben lesz, de az a düh és fájdalom, amit az élmény váltott ki belőlünk felejthetetlen. Örökre az emlékeimbe égett.

A hölgy pszichiátriai kezelést kapott a kórházban és egyébként ma így 10 évvel később már okos, értelmes, boldog felnőtt, aki azóta ezerszer megköszönte, amit tettünk érte. Nem is érti hogy lehetett ilyen hülye egy srác miatt.

- A harmadik durva élményem az volt, amikor tesóm gépét bekapcsoltam és találtam valami fura nevű fájlt az asztal közepén. Nem emlékszem már mi volt, de valami negatív hullám átsöpört rajtam így megnyitottam. Egy 8 oldalas búcsú levél volt. Minden megfordult a fejemben, bőgve hívtam telefonon, hogy mi a francot képzel magáról és azonnal takarodjon haza. Nevetett, azt mondta ezt csak valami netes felületre írta, de a lelkem azt diktálta, hogy ne higgyem el. Távolságtartó volt velem, nem akart beszélni a témáról, ezért válasz levelet írtam neki, kb. 15 oldalban. Akár igaz volt, akár sem. Azt a néhány órát sem kívánom senkinek.

- És végül idén öngyilkos lett egy barátom, aki egy rossz döntése miatt lebénult nyaktól lefelé. Csak tőből mozgott a karja. Mindent megtettek érte, de az így leélt 11 év megviselte. Közben a régi barátok megházasodtak, családot alapítottak, ő pedig látszólag próbált ennek örülni, de valójában viszont mélyen érinthette. A balesetkor volt egy barátnője, akivel elváltak útjaik nem sokkal később. Két héttel azután lett öngyilkos, hogy a volt barátnőjének megszületett a gyermeke. Ez az egyetlen helyzet az, amiben megértem ezt a fajta döntést.