Miért olyan negatív a hétköznapi magyar ember véleménye a mentális betegségekről?

azért a leírtak (szesz v elfoglaltság) olcsóbb és több referenciával megtámasztott tippek mint a cirka 70 éve divatos agyturkász

a legjobb pszichiáter amúgy is a közvetlen barát azt meg bárhol hamarabb találsz mint egy rendelőben

Az emberek nagy része az internetből, az újságokból "tanul", így úgy érzik, hogy na aztán ők mostmár minden tudnak egy-egy mentális betegségről. Emellett amit megtanultak, azt ráhúzzák mindenre.

Kettős ez a dolog amúgy, mert van több ezen problémával foglakozó intézmény, de a, vagy nem megfelelő a szaktudás ezen helyeken; b, vagy pedig az adott ügyfél nem jár a terápiákra, kezelésekre, mert fél pl.: a stigmatizálástól.

Mi lenne a megoldás? Egy nyugodtabb ország, ahol nem b×gatna senki senkit, és aki beteg, az nyugodtan mehetne dokihoz mindenféle, mások általi kipécézés nélkül.

Volt egy hasonló kérdés, ott is kifejtettem a véleményem.

Egyrészt szerintem ott kezdődik a baj, hogy az emberek már a tárgyilagos, műszaki, kézzel fogható problémákra sem tudnak mit mondani. Bemegyek egy szakboltba, csak pislognak ha kérdezek. Bemegyek egy kerékpár szervizbe, érdem mi lehet a baj, valami infó, hát nem tudják lehet bármi. Elmész orvoshoz, az is tippel kettőt és menj haza majd elmúlik.

Szakmai "hozzáértőktől" sem kapok szakmai kérdésemre értelmes választ, de még az utcán megállított első ember is bővebb információkkal szolgálna. Ezek után persze hogy nem képesek olyan összetett dolgot meghatározni, mint a mentális betegségek.

Másrészt sajnos belénk is nevelik, hogy nem illik a panaszkodás, "oldd meg magad", "nem az én bajom". És sokan tényleg elbagatellizálják, vagy nem megfelelő választ, ingert adnak egy beteg embernek.

Iskoláról meg ne is beszéljünk. A "bullying" mindennapos és elfogadott dolog. És sajnos pont a "talpraesett" menő gyerekek a tanárok kedvencei, míg az "elesettekkel" senki nem törődik. És egy tanártól is annyit kapsz, hogy "védd meg magad". Magyarul le van szarva oldd meg a problémád magad. Segítséget senki nem ad, nem támogat, nem ad tanácsot, nem mondja hogyan csináld, miben változz.

Vagy saját példa az alkoholista apám. Gyakorlatilag 26 éven át terrorizálta a családot, hiába költöztem el 18 évesen, akkor is "ott volt". Olyan lelki sérüléseket okozott, amit lassan 30 évesen a mai napig magamon viselek. Miatta vagyok visszahúzódó, szociális csődtömeg akinek a fél élete abból áll, hogy a saját önértékelését próbálja rendbe tenni, amit élete nagy részében rombolt a saját családja.

Legutóbb anyámnak próbáltam felhozni a témát. Egyszerűen jó lett volna elmondani neki, kibeszélni magamból. Olyannal megbeszélni a problémámat, bennem lévő tüskéket, aki ott volt és tudja min mentem keresztül.

Ehhez képest amikor felhoztam "bűnbaknak" apám, akkor anyám szinte leba..szott, hogy "Jajj te már elég rég elköltöztél, rég túltehetted volna magad rajta". Magyarul én vagyok a hibás azért, mert napi szinten a telefonálásainknál is apám ordítását hallottam a háttérben, és én vagyok a hibás, hogy ha 3 havonta hazamentem akkor is elküldött a ku..va anyámba, és én vagyok a hibás, hogy nem bírok tovább lépni.

Meg megmondta, hogy "te mindig is ilyen voltál". Hiszen én születtem "szarnak" és véletlenül sem rontott a helyzetemen egy alkoholista apa.

Bennem pont ez okozza a legnagyobb fájdalmat, hogy 20-on éven át "tabu" volt apámról beszélni, mindenki elfordította a fejét családon belül is. És még így évekkel a halála után is "szentként" kell kezelni, akiről egy rossz szót nem illik szólni. Hát rohadjon meg a föld alatt.