Félek pozitív lenni? Mit csináljak?

Életem nagy részében a rossz élmények sokkal mélyebben érintettek. A kudarcaimat mindig jobban megjegyeztem, a negatív dolgokat valahogy ösztönösen felnagyítottam. Kiskoromban nagyon érzékeny voltam, sokat voltam magányos, szinte minden nap sírtam.

Erőltetnem kell a pozitív gondolkodást hogy bármit is csináljak.

Képes vagyok a legrosszabb dolgokban is meglátni a jót akár valami absztrakt, röhejes módon is, de mégis a rosszat érzem. Az életre elég cinikusan tekintek, gyakran vagyok szarkasztikus, viszont szeretem a morbid humort és az iróniát.

Olyan mintha az agyam alap-beállítása lemondó, negatív lenne (óvodás előtti koromat kivéve?) és sokkal jobban elfogadja a rosszabbat, azt tekinti realisztikusnak. Mintha attól félnék hogyha pozitívan érezném a világot azzal hazudnék magamnak. De így nem is tudok boldog lenni. 13 évesen voltam egy fél évig igazán boldog és teljes utoljára, de akkor is a saját magam által kreált hazugságban éltem. Úgy érzem mindenki elhagy, senkit nem érdeklek, mindenki felszínes én pedig láthatatlan vagyok.

A családban mindkét ágon jó kis mentális zavarok vannak (depresszió, bipoláris személyiség zavar, ocd, paranoia, pánikbetegség, agorafóbia) és szerintem nekem évek óta tartó szociális fóbiám van (sokat olvastam róla és minden illik rám, de orvos által még nincs bizonyítva) ami miatt még nehezebben ismerkedem. Körülbelül 3 éve nincsenek az új sulimban barátaim, egyszerűen feladtam, ha órán kell kérdeznem valamit majd' szívrohamot kapok. Külföldön lakom és szégyenlem az akcentusom, úgy érzem ezen a nyelven nem lehetek igazán önmagam.

Lehetek valaha boldog?

Már egy ideje drogokon gondolkozom..

18/L