Miért ítélik el a szomorúságot, a stresszt vagy ha a rossz élethelyzet miatt valaki maga alatt van?

Ha ezen az oldalon kérek magányomban segítséget, pláne úgy érzem, de a való életben is, hogy egyfajta érzelmi terrorban élek. Ezt az érzelmi terrort próbálom megfogalmazni.

Lehurrogják az embert, ha stresszel. Tilos stresszes típusúnak lenni. Ha az elkövetkező egy hétben az élet 5 területén is kell kilépned a komfortzónádból, teljesítened, félelmeidet leküzdened (akár a haláltól való félelmet, bár most nem feltétlen betegségre gondolok), akkor se lehet benned egy csepp stressz, félelem se.

Miért ne legyek ideges és/vagy szomorú, ha nem tudok változtatni rajta? PONT AZÉRT vagyok ideges és szomorú. Ha változtatni tudnék, változtatnék, nem tudok, hát siratom. Igen, majd fel fogok állni, továbbmegyek, túllendülök rajta, de addig szomorú vagyok, mert fontos volt nekem adott dolog, akár az álmom volt - nem két perc túllépni. Lehet, hogy egy nap vagy egy hét, nem két perc.

Nem, nem akkor fogok félni a folyótól és a felette levő ingatag hídtól, amikor odaérek. Igen, pont most, előtte félek, mert még nem ismerem, de volt már hasonlóval rossz tapasztalatom. Ha odaérek is lehet, hogy félni fogok, lehet, hogy rettegni, de lehet, hogy megkönnyebbülök. Mivel fontos és számomra elkerülhetetlen, ÉRZELMET vált ki belőlem már jó előre, tehát félek.

Nem, nem tudok mindig jókedvű és mosolygós lenni, amikor semmi okom nincs rá éppen. Az, hogy süt a nap, nem mindig elég ok. Például a munkahelyen robotolva, ahol koncentrálni kell és nem mindig tudunk beszélgetni se, ellephetnek a rossz gondolatok, és igen, olyankor nem mindig sikerül ok nélkül jókedvűnek lennem.

Igen, lehet valaki reményvesztett, ha az ő élete is romokban és maga körül sok fiatal hal meg (ismerőse), aki él még, az súlyos krónikus beteg (akár mentőt igényel rendszeresen), nincs olyan fiatal pár körülötte, aki boldog párkapcsolatban élne és nem utálnák a munkájukat és nem lenne nekik, családjuknak adósságuk és lenne egy élhető lakásuk (bérlemény v saját) és jól kezelhető lenne a krónikus betegségük.

Miért ne veszítse el a hitét, akár átmenetileg, aki pl mentális beteg és akárhogy küzd, nem javul eléggé és nem tud beilleszkedni illetve párkapcsolatot létesíteni?

Miért ne veszítse el a hitét, akinek a családja adós, akár ő maga is, és akárhogy küzd, nem kap jobb állást?

Tilos érzelmeket érezni, átélni, időnként kifejezni?