Életképtelen vagyok?

Sosem voltam boldog, pedig tudom, hogy másoknak sokkal rosszabb, ez az én hibám, nem a körülményeké, de hiába minden, én sosem leszek az. Hosszú évek óta depressziós vagyok, bántottam is magam, abbahagytam, de állandóan vágyok rá, hogy megtegyem. Állandóan szorongok, tele vagyok gátlásokkal, nem tudok aludni, időnként átveszik felettem az uralmat a gondolataim, amiket egyszerűen nem tudok elüldözni és ezektől időnként fizikailag is rosszul leszek teljesen váratlanul. Egy embertől függök meg a barátaimtól, egyedül nem vagyok képes létezni. Sokminden érdekel, de mégsem köt le semmi, nem tudok koncentrálni, megunom, úgyhogy már hobbijaim sincsenek. Pedig voltak és vágyom is rájuk, de már nem megy. Nincsenek céljaim, mert igazából minden mindegy amíg egyedül vagyok, semminek nincs értelme. Mindent elhanyagolok, a munkámat megcsinálom, de kb. ennyi, nem motivál semmi, csak az az egy ember, csak ő tartja bennem a lelket, ő az egyetlen reményem. De ha ő nem lesz akkor tényleg nem tudom, hogy mi lesz, elveszik minden kontroll és tényleg semmi nem dog már számítani, az élet sem, de nem valószínű, hogy képes lennék megölni magam... még ahhoz is gyenge vagyok. El tudom ezeket fojtani, úgyhogy azért ne úgy képzeljétek el, hogy állandóan panaszkodok, főleg, hogy nincs is rá okom, mindig igyekszem másoknak segíteni, mindenkit maghallgatok, néha elmegyek a barátaimmal ide-oda, csak aztán utána még rosszabb, mert még üresebb vagyok, de azért fogjuk rá, hogy olyankor jól érzem magam, de az nem boldogság. Még az ő boldogságuknak is tudok örülni, féltékeny vagyok, ezt nem tagadhatom, de attól még sosem venném el tőlük, mert hát attól nemhogy jobb lenne nekem, de inkább még rosszabb, ha őket látnám szenvedni, az sokkal jobban fáj, mint a sajátom.

Tudom, tudom, szedjem össze magam meg engedjem el, stb...nem megy, elengedni pedig nem is akarom. 20 fölött ilyen egzisztenciális kérdőjellel a fejem felett reménytelen eset vagyok? Van ebből kiút?