Hogyan tudnám túltenni magam mindezen?

Egész gyerekkoromban azt éreztették velem a szüleim és a tanáraim is, hogy nem érek semmit.

Az apám elhanyagolt, az anyám pedig kiszámíthatatlan természetű volt, bántalmazott, fizikailag és verbálisan egyaránt. Amikor rossz hangulata volt, rendszeresen azzal fenyegetett, hogy bead állami gondozásba vagy megöl.

Tizenéves koromban szinte minden időmet tanulással és munkával töltöttem, a naplopó, bajkeverő nővéremmel ellentétben, ennek ellenére az anyám mindig egyértelművé tette, hogy a nővéremet mennyivel többre becsüli nálam.

Végül felvettek az egyetemre és sikerült elköltöznöm, de képtelen voltam bárkivel is rendes kapcsolatokat kialakítani. A barátságaim felszínesek voltak, és egyik párkapcsolatom sem működött rendesen, mert képtelen voltam bárki mellett is biztonságban érezni magam. Depressziós voltam és jellemzők lettek rám az anyáméhoz hasonló hirtelen hangulatingadozások. Borderline személyiségzavarral diagnosztizáltak.

Amikor megismerkedtem a férjemmel, a nárcisztikus és nőgyűlölő anyja kézzel-lábbal tiltakozott a kapcsolatunk ellen. Hiába adtam bele mindent abba, hogy elfogadjon, minden alkalmat megragadott, hogy belém kössön, mindenben hibát talált, amit tettem vagy mondtam.

Ennek ellenére összeházasodtunk a férjemmel, és rengeteg próbálkozás után végül teherbe estem.

Az anyósom kezdettől fogva azt akarta, hogy vetessük el a magzatot, de nem tettük, hiszen tervezett gyerek volt. A terhességem további részében abban reménykedett, hogy elvetélek, és mindig hangot is adott ennek.

Amikor megszületett a lányom, súlyos állapotban, az anyósom nem ismerte el unokájaként, mert nem fiú lett.

A lányom 2 héttel a születése után meghalt, az anyósom pedig mindennél jobban örült ennek, mert szerinte egyébként sem lett volna joga az életre.

A kapcsolatom a férjemmel emiatt véglegesen megromlott, és egy évvel később elváltam tőle.

Az egész életemet végigdolgoztam, diplomát szereztem, megpróbáltam bebizonyítani, hogy nem vagyok értéktelen, de semmit sem értem el mindezzel.

Csak egy normális, boldog családot akartam, de semmi sem alakult így.

Úgy képzeltem, hogy jó anya leszek majd, mert előttem van a negatív példa. Megfogadtam, hogy mindig jól fogok bánni a gyerekemmel. Meg akartam mutatni magamnak, hogy a múltban történt dolgok ellenére képes vagyok teljes életet élni és jó gyerekkort biztosítani a gyerekemnek.

Az életcélom lett, hogy jó szülő és feleség legyek, ezért amikor meghalt a lányom, az összes gondolatom az öngyilkosság körül forgott. Mintha én is meghaltam volna belülről. Minden szétesett.

Túlságosan fájnak a múltbeli emlékek, úgy érzem, nincs jövő számomra.

Képes leszek valaha túltenni magam mindezen?