Sehova se tartozom és senkinek se hiányzom. Mit csináltam és csinálok ennyire rosszul?

Ha hiányzom, akkor miért nem keres meg, akárkinek is hiányozzak.

Szülőkkel nem vagyok beszélő viszonyban. A többi rokon sosem keres, csak akkor beszélünk ha én kerestem őket. Három éve nem teszem. Egyiktől se kaptam semmi üzit/hívást. Ünnepekre se.

Eddig minden közösség előbb vagy utóbb kilökött magából. Az ember érzi az ilyet. Már nem úgy viselkednek a többiek velem, mint előtte. Eddig minden munkahelyen, iskolában, baráti társaságban ez történt.

Ebből kifolyólag nincsenek barátaim se. A szó legszorosabb értelmében nincs kihez szólnom, kitől segítséget kérnem ha bármi gondom van.

És nem vagyok már a tinikor közelében se. Van mire alapoznom a gondolataim. (főleg hogy elég jól megy a megfigyelés és elemzés)

Úgyhogy csak ennyi. Bármi bármit mond, ez nem lehet véletlen. Itt nem lehetek egyszerűen csak áldozat. Hibás vagyok csak nem tudok rájönni, mit és hogyan bszok el állandóan.

Mondjuk mostanra már majdhogynem mindegy. Meggyűlöltem az embereket és megkeseredtem.

Bennük se bízom. Voltam már többnél is, de nem segítettek. Vagyis csak pszichiáternél, de bogyók. És viszlát. Holott az előttem lévők bent voltak fél órát. Mindig csak én voltam kirakva 5 perc után. Mostanra már ott tartok, hogy én se veszem komolyan saját magam. Bár ettől még krvára fáj.

Próbáltam már többféleképpen is viszonyulni az emberekhez és teljesen mindegy, mit csinálok. Ha el is érem, hogy átmenetileg befogadjanak, utána úgyis ejtenek. Mintha ők változnának. Bizonyára nem így van, de ettől még a végére mindig ugyanaz történik.

Jobb napjaimon barátságok, közvetlen, mindenkihez van egy szavam típusú ember vagyok - rossz napjaimon pont az ellentéte. És ezt nem tudom irányítani.

Milyen családból? Ami nem család. Csak genetikai közösség. Tipikus kétszínű, felszínes, manipulatív és önző emberek halmaza, vagyis mondhatom, hogy sima átlagemberek. Fatert kivéve, ő legalább olyan elcseszett, mint én - viszont vele meg pont ezért nem jövünk ki. Túl hasonlóak vagyunk. Bár az egész pereputtyból őt tartom valamire.

Mindegy. Azt hiszem én pont az a nyomorék vagyok, akinek jobb is egyedül maradnia, túlságosan kilógok minden téren. És az a baj, hogy előbb mondták ezt mások és jöttem rá az állítás igazságára, mint hogy én kezdtem el így látni és beállítani magam.

A negatív példa is példa, valakinek annak is kell lennie.

Az összes rokonommal megszakítottam a kapcsolatot, már nem érdekelnek és nem is hiányoznak, azzal meg tökéletesen tisztában vagyok, mivel, hogy és miként tettek tönkre a szüleim.

Nem az a lényeg.

Hanem, hogy új kapcsolatokat se tudok kialakítani, mert minden ismerősöm, egykori barátom, mindenki akihez valaha kötődtem, szépen lassan elcsordogált, újabb és újabb okot adva arra, hogy ne bízzak senkiben.

Alapvetően nem rossz, ez igaz. De azért amikor se örömöd se bánatod nem tudod elmondani senkinek, az elég pocsék. Ha ér valami hatás, azért ott feszül az emberben az ösztönös vágy, hogy megossza valakivel, akár rossz és vigaszt keres, akár jó és szeretne mással együtt nevetni. Utóbbit eskü jobban megsínylem különben. Amikor látok/hallok valami vicceset és nincs kivel röhögni egy jót. Persze ettől még egyedül is elszórakozom rajta, de mégis messzemenően több pozitív energiát tölt az ember rendszerébe, ha mással együtt teszi ezt. Végtére is, tényleg társas lények vagyunk. Csak van, aki egyedül is képes funkcionálni. Pl én is.

Ezt a kérdést szerintem akkor írtam ki, amikor magam alá zuhantam és még mellé is estem. :D