Normális, ha most már nem szeretnék gazdag lenni?

Amikor összeköltöztünk a párommal, nem volt szinte semmink, egy 16nm szoba-konyhát béreltünk a párommal meg egy lakótárssal, volt egy asztalunk, egy-egy székünk, meg egy egyszemélyes ágyunk és egy szekrényünk. A pici hűtőn osztoztunk, sütőnk nem is volt. 3 hónap elteltével aztán ketten maradtunk, és az egyik kedves szomszéd odaadta a kinyitható kanapéjukat, ami nekik nem kellett, így lett egy normális ágyunk. Egy évet laktunk ott.

Akkoriban én a vendéglátásban dolgoztam, az egyik helyen a tulaj egy velem egykorú lány volt. Kávézó láncot üzemeltettek szerte az országban.

Rettenetesen irigyeltem, és mindenkit, aki hasonlóan milliomos, mert neki nyilván sose volt olyan gondja, mint nekem, hogy az össz étkezésem sokszor csak az volt, amit munkában ettem, hogy úgy kellett kiszámolnom a drogériában, tudok-e egyszerre borotvát és hajbalzsamot is venni, vagy nem lesz rá pénz, amikor a szüleim ajándék helyett pénzt adtak karácsonykor, mert tudták, hogy arra lesz nagyobb szükségünk, de az is elment élelmiszerre...

Régen volt (lassan 5 éve), azóta már jobban állunk.

És ha belegondolok, most már ha látok is valakit, aki nagyon gazdag, nem jut eszembe, hogy mennyire jó lehet neki, vagy hogy én is száz milliós vagyont szeretnék készpénzben, mert akkor boldog leszek.

Pont jó így, ahogy most van, csak rosszabb ne legyen.

Érdekesmód akkoriban az átlagos színvonalon élőket nem irigyeltem, csak a gazdagokat