Vannak olyan emberek, akiknek az a sorsa, hogy soha ne legyen senkijük?

20 éves vagyok. Fiú. Biszexuális. De semmi se akar sikerülni párkapcsolati téren. Nem lehet azzal vádolni, hogy nem próbálkozom. Fenn vagyok társkeresőkön, járok eseményekre/közösségekbe, de semmi. Tinderen az utolsó 8 beszélgetés olyan, hogy én írtam neki utoljára és azóta le se szar. Külön kedvencem az, amikor este írogatunk, sok dologban egyetértünk, szivecskézi az üzeneteimet. Aztán írom neki, hogy jó, lefekszek, mert fáradt vagyok, de holnap írok neki. Azt mondja jó. Másnap írtam is, azóta várok. És ez nem egyszer fordult elő. Mondjuk megértem, biztos találtak valakit, aki jobb nálam, aztán inkább vele írogatnak.

Az az baj, hogy már ott tartok, hogy ha meglátok egy párt, egyből ideges és féltékeny leszek (nem kell leírnotok, hogy ez nem normális, mert tudom). Nem tudok nem arra gondolni, hogy mindenki mennyivel jobb nálam (magasabb/erősebb/szebb vagy okosabb/magabiztosabb/jobb a humora stb.). Egyre kevésbé szeretem magam, hisz ha más nem szeret, akkor én miért szeressem magam (magával szemben amúgy is elfogult az ember, jobb a többiek visszajelzésére adni).

Arról nem is beszélve, hogy már 20 vagyok és még semmi tapasztalatom sincs, ezzel már most sok pótolhatatlan dologról maradtam le. Arról nem is beszélve, hogy a párkeresés verseny, ahol a tapasztalat versenyelőny, hiszen minél jobban ismersz adott szituációkat, annál jobban tudod őket kezelni.

És ne írjátok azt, hogy a sikertelenségem oka az, hogy ilyen negatívan látom a dolgokat. Épp ellenkezőleg, a negatív (szerintem inkább realista) szemléletmódom a sikertelenségemnek az okozata. Amikor még bizakodó voltam, akkor is csak elutasításokat kaptam és pofára estem.

És azt a kegyes hazugságot se akarom hallani, hogy majd jön magától. Ez legfeljebb akkor működik, ha hetero vagy és jól nézel ki. Na, én csúnya vagyok, úgyhogy ez már itt megbukott. De erre is van történetem. Érettségi előtt jegeltem minden csajozás/pasizás témát és úgy se lett senkim. Akkor voltam a legközelebb ahhoz, hogy kapcsolatom legyen, amikor erőltettem a dolgot, tehát még mindig ez a legjobb stratégia idáig. De még ez sem elég hatásos.

Én úgy érzem, hogy megteszem amit tudok az ügy érdekében. Van még értelme reménykednem, hogy találok valakit? Vagy egyszerűbb elfogadnom, hogy soha senki nem fog szeretni?