Mit csináljak,ga 26 éves vagyok és még sokáig fogok élni?

Nem, tényleg ez az élet értelme, csak nem olyan értelemben, ahogy a vezetőség csinálja.

Egyénien kellene alkotni és megosztani a tapasztalatainkat a többi emberrel materiális formában, mint írtam is.

Az alkotott dolognak meg előre kellene lendítenie az embereket, valamint a civilizációnkat.

Csak ez is a gond, hogy itt vagyunk jó sokan a világon és nem él az emberek jó nagy része ezzel és nem realizálják.

Egy kicsit őrültnek kell lenni az ilyenek megfejtéséhez, és ha az őrület el visz, a hatalomra rá kap az ember és olyat fog alkotni, amivel az uralmát gyakorolhatja.

Én azt tanácsolnám, hogy használd ki azt, ami még hátravan (legyen bármennyi idő), mert nem tudhatod hogy mikor lesz vége. Sőt! A sima, elalvásos halál helyett akár holnap ledönthet a lábadról egy olyan súlyos betegség (ne legyen így!), ami után visszasírod a mostani állapotodat. Mert csak akkor jössz rá, hogy nem is volt annyira reménytelen a helyzet, amikor elveszítesz valamit, valakit.

Én is így jártam. Azt hittem, hogy annál rosszabb nem történhet velem, hogy elveszítettem a szeretteimet. Lelkileg a padlón voltam több mint egy évig. Meg akartam halni, semmi másra nem tudtam gondolni.

Erre jött egy súlyos ekcémás fertőzés pont szenteste, majdnem két hétig magatehetetlen voltam, a kezeim a háromszorosára dagadtak és tele voltak nagy száradó, gennyedző sebekkel, ami miatt ökölbe húzódtak és emiatt szinte semmire se tudtam őket használni. Egyedül voltam, totális káosz, rendetlenség, mocsok volt körülöttem, közben kegyetlen fájdalmaim voltak, még mosakodni, enni se tudtam, az állataimat se tudtam ellátni, kiszáradtam, mert órákig nem tudtam inni sem, mert a poharat se tudtam megfogni. Végül idegenek itattak meg, kórházba kerültem, ahol napokig vénásan nyomtak tele szteroidokkal, erősítőkkel, antibiotikumokkal, gyógyszerekkel. Aztán minden nap beáztatták a kezeimet fertőtlenítőbe és utána csipesszel letépték a sebes bőrt, mert csak úgy tudott gyógyulásnak indulni. Alatta vérzett, vörös, gyulladt volt. Ordítottam. Utána órákig fetrengtem a fájdalomtól.

Senkinek nem kívánok olyan kegyetlen kínt, amit át kellett élnem.

A kórházban volt időm gondolkodni és visszasírtam azt az időszakot, amikor még rendben volt a kezem és el tudtam látni magamat és az állataimat.

A szilvesztert és az év első napjait is bent töltöttem, és az újévi fogadalmam az volt, hogy amint rendbe jön a kezem, tovább lépek, elengedem a nagy lelki fájdalmat és rendbe teszem a környezetemet és a lelkemet is.

Akkor jöttem rá, hogy meg kell becsülnünk, amink van (főleg az egészségünket és a szeretteinket), mert a rossz dolgok nem fognak előre jelezni, hirtelen, váratlanul ütnek be és legyűrnek minket a lábunkról.

Meg is tettem, amit megfogadtam, teljesen más szemmel nézem a világot, rendet tettem magamban és magam körül, odafigyelek az egészségemre és megteszek mindent, hogy ne kelljen soha többet kórházba kerülni, egyedül és magatehetetlennek lenni.

És úgy halkan közölném, hogy minél jobban meg akarsz halni, annál inkább nem fogsz. Viszont jönnek helyette szenvedéssel teli időszakok, hogy megtanítsanak a leckére. Mert a halál az egyszerűbb megoldás lenne, az élet az, ami próbára tesz, és vagy megpróbálsz kezdeni valamit vele, vagy pedig előbb-utóbb viselheted a fájdalmas következményeket. Mert nem élhetsz feladatok nélkül úgy, hogy csak a halált várod, az büntetéssel jár.