Ez lehet furcsán fog hangzani, de mi van akkor ha nem érzem magam egyedül, már-már bántóan?

Magamról: Alapvető személyiségen túl, érzelmileg is önközpontú vagyok, nincs szükségem barátra, párra, (utóbbi soha nem is volt) megerősítésre, felgyorsult mindennapokra stb. Hallgatag, kissé félénk ambi-intro vagyok. Gazdag belső világom van. Spirituális vagyok, kontrolláltan.

Nálam a magány = önismeret, tisztulás a társadalmi beidegződésektől, belső növekedés.

Már kisebbként is kívülállóan, nem játszottam másokkal, noha akkor még voltak barátaim is, inkább elvonultam előlük.

A hobbijaimmal, munka nélkül is általában hamar elmegy egy-egy hét.

A gond ott kezdődik hogy szükségszerűen nagyvárosi élet, én meg ha még nem is vagyok egy légtérben senkivel, audiovizuálisan felszívom magamban kifinomultabb emberként úgymond a zavaró jelenlétüket.

Van enyhe depresszióm persze, de attól is csak a magánynak kéne inkább előtérben lennie, semmint az ellenkezőjének.

Gondolkodtam hogy felkeressek ezzel egy online pszichológust, de mivel kissé röhejes lenne, így nem tervezem.

Van valaki hasonló cipőben?