Miért vagyok mindig utolsó a sorban?

18/F

Kezdetnek közlöm, hogy introvertált személy vagyok, visszatérő neurológiai depresszióval és súlyos kisebbségi komplexussal, körülírt szocifóbiával megfűszerezve. Igaz, az osztálytársaim, s ismerőseim elég gyakran beszélnek velem, de egy olyan embert sem ismerek, aki megbecsülne. Közösségtől függetlenül, bárhol járok, mindig megbélyegeznek. Lealacsonyító jelzőket aggatnak rám, amiket lehetetlen lemosni. Hülyének, élettelennek néznek. Pedig nem tudják, mi van idebent, a fejemben. De mindig lenéznek, s lerí róluk, hogy csak akkor vagyok jó, ha kell nekik valami. Félreértés ne essék, nem terrorizálnak, és nem bántanak. Eléggé jó, s intelligens emberekkel vagyok körülvéve. Az osztályban, sőt az egész iskolában aki ismer, az a lehető leghülyébb emberként ismer. Mert nem ismer. Vannak olyan osztálytársaim, vagyis csak egy, akire igazán felnézek. Lehet, hogy kicsit egoistán hangzik, de ő az egyetlen, aki értelmileg képes velem vetekedni. De nem ismer. Réges-régen, úgy hat lehettem, csak egy sírhoz mentünk ki a temetőbe, ma már tizenháromhoz - köztük apáméhoz. Valószínűleg ez az oka annak, hogy ennyire lehetetlen vagyok. De aki rám néz, ingyenélő senkinek tart. Bármit mondanak, látom rajtuk, látom bennük. Hallom, ahogy a hátam mögött sustorognak, ahogy beszélnek rólam. Látom, ahogy lefelejtenek az osztály 'szülinapok' listájáról. Mert azt hiszik, sőt megvannak győződve arról, hogy hülye és életképtelen vagyok. Pedig rengeteget írok, rengeteg novellát, és erről még csak a családom sem tud. Bár az álarcaim és pajzsaim elég erősek ahhoz, hogy senki se láthassa azt a förtelmet ami én vagyok. Látszólag gyenge, bizonytalan félénk alaknak tűnök, s szociális készségeim elég hamar kifulladnak. Egyetlen dolog amire büszke vagyok, hogy írok, s hogy 130 körüli az IQ-m, másra nem. Megint a magasztalás. Talán a magány tett ilyenné, megpróbálok szépet találni magamban, ha már senkinek sem sikerül? De az biztos, hogy ha nem így néznék magamra, már rég összeomlottam volna. Általában nagyon bánt engem, ha látszik, hogy borzasztóan rossz a kedvem, de senki sem jön oda megkérdezni, hogy mi a bajom. Igaz, ezt már megszokhattam. Még sohasem volt arra példa, hogy ez bekövetkezett volna. Pedig elég egy szép szó valakitől, és szép lesz a napom. A jegyeim nem tükröznek semmit, mert elég gyatrák. Ha számomra érdektelen egy téma, akkor azt szelektálom. Vagy csak ellenkezni akarok, minden áron. Ellenkezni a kötelező ellen. Nem tudok maximálisan teljesíteni emberek között, csak is a fejelme zárva. Pedig erkölcsileg nem vagyok szar ember, ezt tudják rólam. Ha kérnek valamit, állok a rendelkezésükre.

Szerintetek mi bajom lehet? Lenne rá megoldás? Megembereljem magam? Bár azt annyiszor próbáltam. Gáz, hogy termetben, fizikailag legfőképpen alulmaradok a többiektől.

Gondoltam arra, hogy kollégista leszek, hátha ott összeszedek haverokat.

Mert ez a magány, nem megőrjít, nem megöl, valóságosan felemésztett. Nem az vagyok aki voltam, minden ami akkor voltam, egycsapásra elérhetetlenné vált.

Lenne, aki segítene? Van aki hasonló cipőben jár? Van akinek sikerült kilépnie belőle.

Bárki, aki tud, segítsen rajtam!

Köszönöm a válaszokat, s köszönöm azt is, hogy egyáltalán elolvastátok.