Egy érzelmi roncs lennék?

Alig tudok örülni valaminek, az emberi kapcsolataim gyakorlatilag semmilyenek, nem érzem, hogy bárki szeretne, érdekelné a sorsom.

Csonka családban nőttem fel, rendszeresek voltak a viták körülöttem a szüleim részéről, és alkalmanként hiába kértem, hogy hagyják abba, apám egy indulatos ordítással leteremtett, hogy "Ne szólj bele, te csak húzzál tanulni!" (vagy valami hasonló). Az iskolában kiközösítettek, aláástak az önbizalmamnak, és ez máig kihat rám; nem érzem, hogy lennének olyan barátaim, akikre tényleg mindig és mindenben számíthatnék, nem egy lány miatt kerültem a padlóra, hiába voltam kedves és figyelmes, ennélfogva a lányokkal/nőkkel való ismerkedés is nehezen megy, és ha sikerül, mindig jön a "maradjunk barátok" szöveg, ha egyszer közelebbről szeretnék valakit megismerni, és ebből már teljesen elegem van. Talán túlságosan érzékeny vagyok, hisz' majd' 20 éves fiú létemre ki-kicsordul a könnyem most is, hogy ezt írom. Napközben mindenki a FaceBookot nyomogatja, beszélgetnek a barátaikkal, nekem viszont nincs kivel beszélgetnem akkor sem, ha már itthon vagyok, mert úgyis mindenkinek van jobb dolga, mint az én kicsinyes panaszaimat hallgatni.

Az apró örömök az életemben együttesen sem akkorák, hogy elfeledtessék velem a sérelmeket és a selejtességem tényét. Egy roncsnak érzem magam.