Mit gondoltok erről, vagy erre lehet valamit mondani?

úgy érzem, fizikailag hiába élek, mert a lelkem csak úgy van. már, ha egyáltalán van. fogalmam sincs, hogy ki vagyok én. nincsenek céljaim, hiába vannak dolgok, amiket el szeretnék érni, fogalmam sincs, hogy hogyan. a jövőképem egy feketeség, nem tudom, hogy mit fogok kezdeni magammal, ha vége van az iskolának, fogalmam sincs, hogy mi érdekel igazán. nem szeretnék egy mókuskerékben élni, hogy csak dolgozzak és dolgozzak azért, hogy ne haljak éhen, hogy a főnökömnek megfeleljek, hogy a világ elvárásinak megfeleljek, hogy fogjam be a számat és mosolyogjak arra a sok szarra, amit az emberekbe belekényszerítenek. szerintem nem azokkal a dolgokkal, nem az igazán fontos dolgokkal törődünk, mind az iskolában, mind az egész világban. és ez nagyon idegesít. egyszerűen nem tudok arra koncentrálni, hogy hogyan kell megoldani egy elméleti problémát, mikor a világ tele van nagyon is valós problémákkal. nem érdekel, amit az iskolában tanítanak, az a sok okádék, amivel az agyunkat mossák, a ránk erőszakolt dolgok, amikkel csak az egyéniségünket, sajátos gondolkodásmódunkat rombolják szét. mert nagyon nem tudom felfogni, hogy mire jó az, ha már elsős korunkban meg kell felelnünk azoknak a rohadt szabályoknak, hogy mire jó az, ha félünk és mire jó az, ha nem csinálhatjuk úgy a dolgokat, ahogy azt a mi kreativitásunk engedi.nem tudom, hogy ki a jó ember és ki a rossz. még magamat sem ismerem. nem tudom, hogy én jó ember vagyok-e. olyan dolgokat teszek, amiket megbánok. folyton azt hangoztatom, hogy nem érdekel más véleménye, önmagamnak élek, de ez egyáltalán nem igaz. csak arra tudok gondolni, hogy mit gondolhatnak rólam az emberek, állandóan mások igényeinek szeretnék megfelelni. az emberek magabiztosságot, nemtörődömséget látnak rajtam, pedig semmi önbizalmam. olyan, mintha lenne a világ, meg mindenki más, a Föld forog, a dolgok megtörténnek, én meg csak úgy lennék. a napjaim egyhangúak, monoton az életem. nincs motivációm. folyton agyalok, töprengek, mindenen, minden apró szaron, az élet értelmén, de semmi. vannak dolgok, amik boldoggá tesznek. de végül mindig előjön ez az érzés, újrafutom ugyanazokat a köröket, az a rohadt megfelelni akarás. és ezt nem tudom senkinek elmondani, mindig csak gyötrődöm. van családom, akiket szeretek, ők is engem. van barátnőm, van legjobb barátnőm, de ezeket valahogy soha nem tudom velük rendesen megbeszélni. és igen, jó lenne, ha lenne már egy barátom, úgy értem szerelem, vagy mittudomén, hogy végre érezhessem, hogy van valaki, akivel tényleg mindent meg tudok osztani, de nem. nincs. és megőrülök. mindig csak az agyalás. Szerintetek mit tegyek?