Elvileg mindenki megérdemli, hogy szeretve legyen, nem?

Pocsék érzés látni, amikor két barát megöleli egymást, egy pár megcsókolja egymást, nekem viszont ezekből semmit sem jut. Valahol irigy és dühös leszek, ha ilyesmit látok. Rengeteg mindenkivel találkoztam iskolás éveim alatt, és még mindig csak 20 vagyok, de szinte mindenki elfelejtett. Úgy érzem, szülinapomra sem írna senki, ha a FaceBook nem emlékeztetné őket. Magamban kerestem a hibát, és nem egyszer elhatároztam, hogy "na mától másképp csinálok mindent", de hiába igyekeztem, minden maradt a régiben. Úgy érzem, ebbe az egyedüllétbe fogok belebolondulni. Ma már azt vettem észre, hogy a tükör előtt állva magamban beszélek, és ugyancsak ma, nem is olyan rég sírtam és röhögtem is egyidőben (nem örömömben természetesen). Lehet, hogy csak így próbáltam levezetni a feszültséget, de én ezt már nem érzem normálisnak.