Nem tudom, hova tenni az érzéseimet. Lehet elkéne mennem egy szakemberhez?

Nos. Általános iskolában ki voltam kozositve. Lelkileg terrorizáltak (kinevettek, beszologattak, és terjesztettek rólam olyan pletykát ami nem igaz, stb.) mindezt azert, mert nem voltak divatos és lányos ruhaim és mert fiús voltam. Egyszer konyvel az egyik osztalytarsam meg is pofozott 3x, mert miattam kaptunk plusz hazit. Feltem az emberek koze menni.

Nem szerettem suliba jarni se. Nem voltak baratim és ezért mindenkinek megakartam felelni, csak azert, hogy ne nézzenek ram mas szemmel. Mikor középsuliba mentem, minden megváltozott.

Lett önbizalmam (főként azert mert

a 30 fős osztályból csak 2 fiu volt) és egyre boldogabb voltam. Szerettem iskolába jarni. Elkezdtem érdeklődni a divat iránt. Sminkeltem magam, szóval úgymond egy teljes fordulatot vett az eletem. Az általános suliból egy lany maradt, akivel beszelgettem

es joba lettünk, igy ot mondhatnám a legjobb barátomnak. Nem rizsazok. A lenyeg. A barati kapcsolatom alatt, mindig a masik érdekeit tartottam előrébb a sajatimnal. Volt olyan eset, hogy hulla fáradtan csak azert mentem el es talalkoztam vele, hogy nehogy leuvoltse a fejem, mert

hogy nem tetszik neki, amit csinalok. Nem éppen ugyanaz az stilusunk. Mellette en teljesen ki fordulok onmagambol. Egy honapja mikor utoljara talalkoztunk. Akkoris tanulni szerettem volna, mert másnap érettségiztem, de én kimentem vele talakozni, csak azert hogy ne kiabálja rám, hogy sosem érek rá. Szokasom, hogy kések mindenhonnan és ezt ő nem szereti. Es a multkor mikor talalkoztunk fejemhez vágott mindent, hogy en sosem keresem őt, meg mindig akkor keresem ha van valami baj es amugy nem, meg hogy olyan sok mindent eltur amit masoknak nem szokott. Egy szoval szepen leteremtett és azóta nem is kerestuk egymast. Pedig láthatta hogy nem éppen vagyok a legjobb helyzetemben. Szakitott velem a baratom pedig 3 éve egyutt voltunk. Úgy őszintén nem is hiányzott, hogy nem keresett. Majd egy hónap utan rámirt, hogy sajnálja, hogy a multkor olyan volt és hogy nem beszelhetnénk e. Azt érzem, hogy amiért cserben hagytak és elhagytak, nagyon sokat valtoztam. Naprol napra azon kaptam magam, hogy fortyogok a dühtől és undorral nezek az emberekre. Ökölbe szorított kézzel megyek az emberek koze. Régen mindig udvarias és engedelmes voltam mindenkivel. Tehát ha nekem jottek még én kértem bocsánatot. Mára ez teljesen megváltozott. Pl. Amikor betolakodnak a metró ajtaján és mit sem törődve, azzal aki ki akar szállni, azt teljes erővel levallalom. Ha valaki erősen megbámul, flegman nézek ra, míg észre nem veszi magat. Rajottem hogy utalom az embereket, felek is tőlük és gyűlölöm is őket. Néha azon gondolkozok, hogy jo lenne egyik-masikat megolni. Tudom, hogy ez nem normalis. Szeretnék megint az az lany lenni, akivel szivesen társalognak és barátkoznak az

emberek. Ugy érzem a két énem harcol egymassal. Az egyik gyűlöli, a masik szereti az embereket. Meg kellene találnom a középutat. Mit gondoltok errol? Érdemes lenne pszichologushoz fordulni? (Bocsi az ékezet hiány miatt)