Miért sajnáljuk le azt akinek a munkája az élete, ellenben mondjuk egy élsportolóval akit egekig magasztalunk ugyanez miatt?

Mikor sportoltam természetes volt, hogy felnéztünk arra, aki mindent megtesz a céljaiért. A közvéleményben is ez az álláspont; ha Hosszu Katinka aranyat nyer, (jogosan!) mindenki gratulál, ujjong. Egyszer nem olvastam hogy "jaj szegény, mit ér az érem, biztos nem volt gyerekkora", "amellett a sok edzés mellett a párjára hogy fordít időt?" vagy sosem pedzegette senki hogy így nem lesz gyereke és az milyen ördögtől való.

Ellenben a munka világában a szöges ellentettjét tapasztalom.

Volt egy kolléganőm, ápoló. Diplomás, fantasztikusan ügyes, minden helyzetet kezelni tudott, a gyógyszer mellékhatásaként örjöngő beteget úgy szúrta meg hogy észre se vette, nem lehetett elérakni olyan gépet amit ne tudott volna profin kezelni, a szªros pelenka cserélésétől a legnehezebb, legspeciálisabb feladatokig mindent élvezettel és szakértelemmel csinált, miközben a betegekkel is úgy beszélt ahogy a saját anyukájával. Nagyon felnéztem rá. De mit kapott?

"Szegény Marika, ez az élete, nincs is családja."

Volt egy doktornő is. Imádott bent lenni, sok műszakot vállalt. Jóban volt 1-2 ápolóval is, volt hogy megvárta a nappalosokat és beszélgetett velük. Mit kapott meg? "Jaj hát hogy lehet hogy egy huszonéves lánynak ennyire nincs élete, nincsenek barátai? 7-ig kell lennie de még 9-kor is bent van, ott biztos valami nem oké."

De a köznyelvben is a "munkamániás", "munkaalkoholista" szavak erre utalnak. Azt veszem észre, hogy aki bármilyen ágazatban nem csak a műszak végét meg a pénteket várja, az le van sajnálva hogy biztosan nincs élete, a munkába temetkezik.

Holott szerintem az lenne a normális hogy életünk (egyik) nagy célja alkotni valamit, összeszedni egy nagy tudást, amivel aztán a környezetünket jobbá tesszük, közvetetten vagy közvetlenül emberi életeket mentünk vagy "javítunk" meg, vagy egy bizonyos szakmaterület fejlődéséhez hozzájárulunk. (Vonatkozik ez a vízszerelőre és a dr.dr.med.habil-ra is.)

Én a sport és tanulás utáni bő 2 éves vergődésemen túl tudom hogy mit akarok, megtaláltam a hivatásom. Azt fogom kitanulni, és beleláttam annyira, hogy tudom hogy nekem való, imádni fogom és van hozzá érzékem. Ez rengeteg tanulás lesz, és ha dolgozni kezdek, tudom hogy lelkesen imádni fogom.

A sportéletembe és az aktuális szakmám kitanulásába is 110%-ot beleadtam, szerintem ha valaki nem így tesz, az csak egy átlagos szinten maradhat bármiből (nem lenézve senkit természetesen, hiszen mindenki maga dönti el hogy neki mi elég és hogyan szeretné élni az életét, az átlagos objektíven, szakmai szempontból értendő).

De az ilyen embereket akiket említettem, és akivé válni szeretnék miért sajnáljuk le ahelyett hogy becsülnénk, és miért feltételezzük hogy azért mert imádja a munkáját és hivatást választott, mása nincs is ezen kívűl?

21N