Miért nem merek elmenni egy munkahelyre sem?

Mióta elszúrtam a felvételim a szeretett gyakorlati helyemen, azóta elszigeteltem magam mindenkitől. Azóta persze voltam néhány állásinterjún de egy ideje már egyre se bírok elmenni. Volt amikor sikerült első napot megbeszélni de amint odaértem a bejárathoz a munkahelynél annyira megrémültem, hogy visszafordultam és egész nap jártam a várost inkább még ha esett az eső is bár buszoztam főként. Máskor voltak elég kínos interjúim is amik lehet rátettek erre mint volt egy komoly helynél (amire nem számítottam hogy komoly lesz), 4-en interjúztattak. Mikor leültem egy terembe, vártam és megláttam, hogyy 4-en jönnek be na ott kb mintha meghaltam volna kis ideig és menekülni akartam de valahogy befejeztem az interjút de kínos volt, alig tudtam válaszolni...máskor meg jó lett volna a hely meg a munka de valamiért rossz időpontot jegyeztem meg és amikor a portán szóltak, hogy jöttem interjúra akkor hallottam a telefonból, hogy fél 10-re? Hát akkor várnia kell...akkor kb mint a filmekben összetört a képkocka, leültem vártam, mikor megjelent a hölgy panaszkodott, hogy miért jöttem ilyenkor. Ideáig valahogy nem akartam elhinni, hogy tényleg rosszkor jöttem volna és elővettema zsebemből a papírt amire felírtam a 12 órát na akkor hirtelen zsibbadást éreztem, meg sem vártam az interjúztatót hanem kikértem magam a portán és elmentem, villamoson hazafele könnyeztem. Nagyon megalázó volt. Nem értem mitől van ez a nagy félelem benne. Annyira húzom az időt ezzel a meneküléssel, hogy túl nagy hézag lesz a kihagyott évek között de valahogy csak eltudom hazudni. De már a telefonhívásoktól is néha rettegek. Van hogy láttam a nem fogadott hívást de egyszerűen egész nap nem tudom visszahívni a félelem miatt. Pedig általában rendesen megy a telefonos beszélgetés. Hogy vethetnék ennek véget? Nyilván úgy, hogy az első munkát elkezdem amit kapok és akkor nem kéne interjúkra járnom, nem lenne ennyi félelem bennem de valamiért nem megy sose. Sokszor van, hogy amint elérkezik az interjú napja reggel meggondolom magam és mégse indulok vagy elalszom, későn ébredek...Régen mikor suliban jártam gyakorlatra ami mintha rendes munka lett volna, rendes munkruha, időre érkezés, kezdés de mégis elvoltam még ha egyedül mentem is oda. nem volt gondom, rendesen bejártam első napok ott is izgulósak voltak de nem paráztam ennyire hanem érdekesnek tartottam és a mai napig bűntudatom van amiért elszúrtam vagyis nem kezdtem el az első napot...szinte tálcán kínálták akkor a lehetőséget és nem éltem vele én hülye! Azóta próbálátam bejutni oda de rájöttem felesleges mert rossz emlékkép marad meg rólam de már mindegy mert véglegesen elrontottam oda az esélyeimet, tudom mert régóta nem kapok onnan értesítést míg korábban jeleztek felém...:( lehet nem teljesen engedtem el ezt a helyet és ez tart vissza az új kezdésétől? El kell temetnem de hogyan? Erre nem jöttem rá...sokszor volt, hogy interjúra elmenés helyett buszoztam az időt, gondolkodni, elmélkedni. Nagyon bánom a gyakorlatot, mert ha akkor máshogy döntök már több éves tapasztalatom lenne onnan és lehet el se mennék ha rendesen jártam volna oda meg paradicsomi életem lenne mint a mostani....ezerszer elképzeltem és mindig jobb a végkifejlet a mostani életemnék. Annyira bosszant, hogy akkoriban főként lustaság de egyéb okok miat sem vállaltam. Nagyon szerettem gyakorlatra járni, nosztalgia jön néha rám, hiányzik az ott töltött idő, a normális élet, a dolgozás, a szocializáció mert akkor sikerült barátokra szert tennem, főleg hogy én kezdeményeztem ami meglep most is. Hogy felejthetném el és léphetnék tovább? Feleslegesen örlöm magam miatt mert már nem mehetek vissza oda és csak fájdalom marad meg. Az évek során többször próbáltam oda bejutni, sok emailt írtam, személyesen is, néha feleslegesem de elmentem megnézni a helyet kívülről felidézni az oda és vissza utat, de párszor sikerült munkamegbeszélést intézni de valahogy minden alkalommal meggondoltam maga és végül mégse mentem el, mintha az univerzum nem nekem szánná azt a helyet pedig gyakorlat alatt minden jó volt. Lehet tudatalatt tudtam hogy nem éri meg de szívem még mindig oda húz...