Rettentően elítélendő, ha én nem akarok azért élni, hogy dolgozhassak?

Számomra horrorisztikus az, ahogy a szüleim és a körülöttem élők dolgoznak. Reggelről estig, plusz 2-3 óra utazás, aztán otthoni kötelességek, és ennyiből áll az életük, családjukat nem látják, életük nincs. Sokan több munkahelyen vannak, vagy hétvégén is dolgoznak. Mindezt csak azért, hogy éhen ne haljanak. De akinek sok a pénze az sem értem. Ha egész életében gürcöl, akkor mikor élvezi amit megszerzett?

Én nem akarok azért élni, hogy halálra dolgozhassam magam, én azért akarok dolgozni, hogy élhessek. Élvezni akarom az életem és megtartani a testi és lelki egészségem. Semmi luxusra nem vágyom, csak legyen hol laknom, ne kelljen a ruhák, az étel, a számlák miatt aggódni, legyen nyugalom. Ha még esetleg a hobbimra is jut, akkor az maga a mennyország...

Ez nagyon elítélendő? Lusta, senkiházi alak lennék és álljak csak szépen be a sorba, majd ha 50 év múlva elmentem nyugdíjba, akkor ücsöröghetek? Ha ez az egyetlen amit remélhetünk, akkor mi értelme az életnek? A magyaroknál miért elvárás, hogy szenvedni kell? Már az egyetemen is ez megy, nekem konkrétan megmondta valaki, hogy az arra való, hogy megszivassák az embert. Napi 12 óra tanulás, kávén, energiaitalon élés, aztán ha szerencséjük van, csak a vizsgák után éri el őket az idegösszeomlás...

Egyáltalán megvalósítható ez? Létezik olyan szakma vagy ország, ahol bármi esélye is van egy nyugodt életnek?

Persze van aki:

- beleszületik, beleházasodik, megnyeri a pénzt

- olyan kreatív és zseni, hogy olyan munkát teremt magának amilyet csak akar

Ha az előbbi nem jöhet szóba, az utóbbi pedig nem igaz rám, akkor megérdemlem egyáltalán, hogy ne kelljen szenvednem? Vagy akkor így jártam?