Miért vagyok ekkora idióta?

Sziasztok!

Az lenne a kérdésem, hogy miért vagyok ekkora idióta?

A családomat, a barátnőmet, a barátaimat a dolgaimat leszarom?

Szarok bele a világba, de elpattan valami fél óráig minden oké, akarok mindent. Észre veszem magam, de el telik ez az idő rögtön másfele megy a figyelmem és szarok bele az egészbe. Nem fontos semmi sem.

Tudom, hogy erre a kérdésre egyedül én tudom a választ.

Mindent azonnal akarok, hazudok, hogy nagyobbnak tűnjek, közben pedig egy senki vagyok.

Hagy meséljem el a történetemet:

Kiskoromban elhagyott minket az édesapám. Akinek csak a szája volt nagy, viszont tehetsége nem volt semmihez, mint ahogy nekem. Ugyanolyan semminek érzem magam. Nem foglalkozott velem egyáltalán, minden fontosabb volt, mint mi. Édesanyám mindent megtett, hogy jó létünk lehet, amennyire csak lehet. Napszámba járt és vállalt plusz munkát.

A gyermekkorom nagy jövőt ígért. Szerettem mindennel foglalkozni. Osztályelső voltam. Minden érdekelt. Tudós, paleontológus akartam lenni. Okos voltam. Hangszereken játszok, éneklek, profin vágok videót. Meg ismerkedetett édesanyám egy tehetős férfival, akit most tekintek a mindennek. Fel nézek rá, de ő sem igazán foglalkozik semmivel. Lényegtelen. 2. osztályban azt mondták, hogy h.... vagyok be lettem skatulyázva, hogy nem érek semmit, speciálisba való vagyok és "rossz" gyerek vagyok. Mondhatni kiábrándító volt ez a rész. Rosszul esett, de mostanság sikerült kijönnöm belőle. El engedtem. Viszont vállalkozó szeretnék lenni, de csak valamennyire. Valamikor nagyon akarom, majd ki csattanok, produktív vagyok, mindent megteszek, hogy tökéletes munkát adjak ki a kezeim közül. Valamikor meg az sem érdekel, ha el sem kezdem és szarok bele mindenbe. A higiéniámra a környezetemre, mindenre. Barátaimra. Nem keresek senkit. A világ legszebb és legcsodálatosabb barátnőjével rendelkezem, aki szerint mindent meg teszek érte, ami igaz is, de nem szívből teszem, hanem megfelelésből. Valamikor szeretem, valamikor nem kívánom a hátam közepére sem. Dolgozom, de van amikor alig várom, hogy el kezdjem, amikor ott lennék "sírva" kapcsolom ki az ébresztőt, hogy nincsen kedvem munkába menni. A munkahelyemen szívatnak. Ráadásul annyira rá stresszelek, hogy még saját magamat is szívatom. Tehát olyan dolgokat csinálok, ami a nevetség tárgyává tesz. Majd megbántódottan haza jövök és ismét le szarok mindent. Valamikor kedves vagyok és empatikus, valamikor pedig el dobom a csikket, peckesen járok; szarok bele mindenbe. Játszom, hogy "rossz fiú" vagyok, mert az "Menő". A nevelő apám, ugye aki tehetős. Vett nekem úgymond, amire szükségem volt. Nem volt hiányom soha semmiből. Van autóm, van motorom, a legdrágább dolgaim, ruháim, cipőim.

A barátaim előtt mindig én vagyok akin nevetni lehet, de nem azért mert vicces, hanem mert annyira szerencsétlen. Aki túl kedves, hogy megsértsen valakit, kétszer meggondolja magát, hogy mit mond ki, viszont az édesanyjával undorítóan beszél, neki megy, ha nagyon felidegesíti, semmibe veszi és nem foglalkozik a családjával. A testvérem felnéz rám, mert elméletileg olyan sok dolgot vitt végbe, ami nagynak tűnik. Utálom magam. Legalábbis 5 percig, majd utána megint le szarok mindent.

Utálom ezt a szituációt. Amikor nem volt barátnőm arra vágytam, amikor meglett, akkor pedig sehol semmi. Voltak szerelmi csalódásaim. Az a személy vagyok, aki inkább szenved, hogy másnak jó legyen, de közben belülről egy utálatos patkány f..-tartály.

Ki van a f..... egyszerűen. Gondolkodtam, hogy lehet-e valamilyen mentális betegségem, viszont nem tudok róla. Valamit fejben kellene helyre raknom szerintem, mert ez k... nem állapot.

Ha valaki tud segíteni, az írjon már rám, vagy írja le a véleményét/válaszát.

19/F