Miért nem értik meg egyesek, hogy nem akarok magam mellé társat?!

Ekkora bűn lenne, hogy jól megvagyok egyedül? Kiskoromban is elvoltam, akkor mindig mindenki azzal jön, hogy "később majd meggondolod magad" és ettől már fel áll a szőr rajtam. Most 23 vagyok és még mindig nem változott a véleményem. Magányos farkas vagyok. Férfival el nem tudnám képzelni magam főleg hosszútávon. Maga a szexualitástól is hideg ráz. Nincs semmi mentális betegségem, ami miatt ilyen vagyok csak szeretek egyedül lenni az kész. Ha férfival lennék akkor függnöm kéne tőle, veszekedések lehetnek, szakítás stb amik nekem nem hiányoznak. Barátnőm is idegesít ezzel, de nem akarok társat, hiába ő nem tudja elképzelni magányosan az életet. Családom is ilyen sokkolva hallgatja mikor mondom, hogy nem akarok se családot, se pasit se gyereket. Én lennék az egyetlen aki ilyen. Nem izgat. Szerintem 23 évesen elég felnőtt vagyok ahhoz, hogy megállapítsam milyen igényeim vannak és ehhez senkinek semmi köze ha meg valaki továbbra is bunkózik velem, mert csak azért is menjek férjez mert ez a "norma" akkor az már parasztság szerintem. óvodától fogva ilyen kis visszahúzódó személy voltam, semmi hátrányom nem származott belőle. Általában itthon vagyok és elvagyok a hobbimmal. Néha átmegyek a barátnőmhöz elleni azt ennyi. Másra nem vágyom. Nem vagyok ez a szórakzós, bulizós, hajlnalig piálni azt hányni járó, mekibe menős csaj. Lehet ez másoknak szokatlan, de én nekem ezek nem szórakozás, inkább én parkba menős versírós lány vagyok, elmélkedős és időfenntartó vagyok. Munka után is csak hazaérek, egyedül lakok albiban és a hobbijaimnak élek. Rendezgetem a lakást, verseket írok és főzök azt nekem ez a nyugalom. Szerintetek próbáljak változtatni magamon vagy így is jó vagyok és ne figyeljek másik véleményére? 23L.