Miért lehet az, hogy kis híján az összes emberi kapcsolatomat elcseszem?

Amikor még középsulis voltam, akkor tanultam meg, hogy a szociális interakciókat hogyan lehet "jól" csinálni. Olyan, mint a kungfu, vagy a tánc. Nem kell gondolkodni, hogy mi lesz a vége, mit fogsz csinálni, mit fogsz mondani. Túl sokat gondolsz bele, sokat tervezel, elvársz: "így lesz, vagy úgy? Ki lesz az, úgyis elhagy, akkor minek?"

Ezt ÉRZIK az emberek. Amit elengedsz, azt megfogod kapni. A laza emberekkel is ezért jó lenni, mert nem érzed, hogy ha most nem írsz neki vissza, akkor leüvölt és elsírja magát, hanem tudod, hogy megérti, mert nem is érdekli annyira, hogy ragaszkodjon hozzád.

". Egy ponton túl pedig mintha nem tudnám közelebb engedni magamhoz az embereket, amiért (csak én feltételezem) ridegnek tarthatnak."

Szerintem dolgozz ezen, hogy te ne feltételezz az emberekről semmit. Ne akarj tőlük semmit, csak beszélgess, lazulj el. Írj témáról, ami eszedbe jut, reagálj úgy rájuk, ahogy jól esik. Ha félreértenek, értsenek, majd megmagyarázod magad. Ha emiatt lelépnek, akkor lelépnek.

" Mára ez megváltozott, jóval karakánabb vagyok, felvállalom ha mondjuk valami nekem nem jó, nem tetszik és azt érzem, hogy ezt nem díjazzák az emberek."

Szerintem az igazság az, hogy normális kapcsolatot szuper kevés emberrel lehet kialakítani, és tényleg nem fogják díjazni, ha felvállalod, hogy valami nem jó. A másik, hogy sokszor tapasztaltam azt is, hogy sokan elfogadják, ha valami neked nem jó, és segíteni akarnak, csak JÓL kell kikommunikálni. Szépen kell elmondani nekik, hogy "nekem ez rosszul esik, kérlek ne csináld, mert úgy érzem, meg akarsz bántani".

Azt látom, neked a barátság valójában egy harc lett már. Mint sok embernél a párkapcsolat. Harcolsz, hogy a másik enged e többet, vagy te alkalmazkodsz e. Nem az önzetlen fairness-re mész, hogy legyen úgy, ahogy mindkettőtöknek jó, hanem gyanakszol a másikra, hogy lelép, leszar úgyis, és kihasznál.

"Hogy legyek olyan, mint a többség, akik két szó után király barátságokat alakítanak ki?"

Azok a barátságok nem fognak többet jelenteni neked, mint egy ember az utcán, aki rádnézett egy pillanatra. Igaz barátságra vágyj, abból elég 1-3 egy életre.

"Hogy lehet az, hogy ahogy idősödök egyre nehezebb kialakítani emberi kapcsolatokat?"

Az emberek nem igazán gyógyítják meg a bajaikat. Félreértik a többi embert, rosszul azonosítják a világot, és ahogy idősödnek, úgy mennek a félreértés spiriáljában lefele a mélybe. Mire leélik az életüket, a világ amit kisgyerekként láttak, már rég elveszett, és egy félreértett torz rémálomban élnek. Mindez azért, mert nem törődnek magukkal, az önismerettel, se semmivel igazán.

Normálisnak nem normális, átlagosnak viszont iszonyat átlagos és szokásos, hogy mindenki így él.

Én azt javaslom, engedd el, hogy barátokat akarj. Nagyon sok problémát nem kell megfejteni, kitervezni, átgondolni, hanem elég csak pihenni és elfogadni, hogy ha nincs, akkor nincs. Ilyen pillanatokban lesz. Aztán valszeg újra kezded, hogy ha már van, akkor már legyen jó, legyen ez-meg-az, aztán megint elveszted, és kezded újból. Aztán egy ember leél 3-4 életet, megismétli ezeket, és a végén megérti, hogy azt, hogy elenged mindent, azt folyamatosan csinálni kell, akár megkap mindent, akár nem. Na, akkor lesz majd egy barátod.