Veled volt már olyan, hogy így elszomorított téged a barátaid megváltozása?

Felnőtt nő vagyok már. Alig huszonéves. És elkövettem azt a hibát, hogy az utóbbi 2 hétben elfogadtam életem 2 legmeghatározóbb személyének a közeledését. Volt egy lány akivel 4 évig nagyon jóban voltunk, és együtt játszottunk, lógtunk, telefonáltunk majdnem napi szinten.Tinik voltunk. A világ legkedvesebb és legaranyosabb lánya volt akit valaha ismertem. Még most is az részben, de szó szerint rá sem ismertem. Szivárványszínű haj, cuccok, akkora tusvonal ami a halántékán is átmegy. És folyamatosan a szexualitásáról beszélt, hogy vonzódik az összes nemhez, hogy hány barátnője volt, meg hogy ő nonbináris? És szeretné, ha én is úgy utalnék rá, mikor róla beszélek, hogy ő se nem lány se nem fiú. Ebből állt a legutóbbi egész beszélgetésünk.

A másik egy lány, aki a legjobb barátnőm volt, 7 éven keresztül. Imádtuk egymást. Már-már párkapcsolatnak nevezhető volt a barátságunk. Ő is nagyon aranyos volt, totálisan az ellenkezője annak, ami most. Nagyon szép pillanataim voltak vele, és eddig úgy élt az emlékeimben is, elvalasunk után is, mint az a gyönyörű, nagyon okos lány, akivel minden problémát megoldottunk, és akivel rengeteg kalandunk volt. Most már nagyon megváltozott. Ő átment egy viszonylag rossz középiskolába, ami fájdalmasan átformálta, nem csak külsőre. Úgy szívja a cigit, mintha az élete múlna rajta, és 18 éves, de már olyan hangja van, mint egy 40 éves láncdohányosnak. Tinderen árulja magát, az egész város ismeri, és szerintem már a fél város ágybavitte. De a tinder biojában is benne van, hogy neki az is mindegy, hogy fiú vagy lány, akárkivel lefekszik.

Nem tudom miert, de ezzel a 2 emberrel eltöltött idő nagyon depresszív állapotba hozott. Folyamatosan azon kattog az agyam mennyit változtak rövid idő leforgása alatt (1-3 év) és hogy milyen...furcsa... irányba. Hogy ennyire átformálta mindkettőjüket vagy a szociális média, vagy az iskolai közösség, vagy mindkettő, nem tudom. De folyamatosan ekörül forognak a gondolataim, és ezen szomorkodok, hogy ezek közel sem azok az emberek akiket megismertem. Tudom, hogy az emberek változnak, és félre értés ne essék, én elfogadom úgy őket, ahogy most vannak, amúgy sem a barátaim már. De kicsit olyan érzésem van most, mintha a sok év alatt összegyűjtött szép emlék is csak egy illúzió lenne. Vagy mintha azok az emberek már meghaltak volna, rendesen olyan érzés, mintha egy részem gyászolná is őket.

Tudom nagyon gyerekesen gondolkozom, és hogy ez az élet. De valamiért mégsem tudok szabadulni az elkeseredettségtől. Nagyon szívesen elolvasnám ezért mások tapasztalatait is ilyesmi témában, vagy ha valaki tud tanácsot adni, hogy rázzam le magamról ezt a szomorú állapotot, nagyon megköszönném.