Milyen érzés volt rádöbbenni, hogy felnőttél? Miben nyilvánult meg ez először?

Sz*r

Nincs rá jobb szó...

Az 1. munkanapom után kb csak ültem és lestem.

Ez vár rám egész hátralévő életemben?

Nekem nem volt rossz. Jó érzés volt, amikor megkaptam az első fizum, hogy el tudom tartani magam, nem vagyok másra szorulva.

Elköltözni otthonról is jó dolog volt (pedig nincs a szüleimmel semmi gáz), hogy azt csinálok amit akarok.

Nem feltétlenül rossz dolog felvállalni saját magadért a felelősséget. Nekem elég sok szabadságot adott.

Sz.r.

Abban nyilvánult meg, hogy maradt hó végére 70 forintom, és még három nap volt fizetésig. Elvitte a fizetésemet az albérlet, a rezsi és a közlekedés. Még jó, hogy anyámékkal egy városban éltem, és haza tudtam menni kuncsorogni kaját.

Szar.

Akkor kezdődött, amikor kikerültem a suliból, és senki nem egyengette tovább az utam, nem kezdődött "kötelező" tanév szeptembertől, hanem hirtelen teljesen magam maradtam, és "azt csinálok amit akarok". Senki nem mondta meg, hogy most hova menjek, mit kezdjek magammal.

Aztán jött a többi csapás, a környezetem is elkezdett felnőttként kezelni, holott én mindennek érzem magam, csak annak nem...

Mivel egyre elfoglaltabbak lettünk, egyre kevesebb szabadidőnk lett, eltávolodtunk a barátaimmal is, egyedül maradtam.

Igazából talán ez fáj az egészben a legjobban...

Hogy látom azt, hogy a felnőttség milyen kötött, komoly, magányos dolog tele elvárásokkal és stresszel.

Nem volt jó, csak néztem a be nem érett tőlem sokkal idősebb ismerőseimet és barátaimat, hogy milyen csacskaságok okoznak nekik felüdülést (férfiak is voltak köztük, ugyanannyi), meghogy mennyire még a hatalmi játszmákban pörögnek,- persze azóta már rég nem tartom senkivel sem a kapcsolatot, én is egyedül maradtam, meg tök magányosan emiatt. Pedig nagyon szükségem lett volna jó beszélgetésekre és kirándulásokra.

Sok mindenben megnyílvánult, pl, hogy nem veszek be semmilyen reklámot, nem kenegetem krémekkel halálra a bőrömet, és nem adok mások véleményére.