Nektek is hányingert, undort okoz a “minőségi idő” nevű divatos műszó?

Talán az okostelefonokkal, azok állandó bambulása miatt jött be ez a műszó, ami szinte parancsolja, hogy tedd el a telefonodat most azonnal és figyelj a másikra, különben a harag kénköves tüze sújt le rád, mondván, ha én letettem a telefonomat, akkor neked se szabadjon telefonozni! Én a telefonomat, ha munka után hazaérek, leteszem a komódra, és csak akkor veszem a kezembe, ha telefonálni szeretnék. (Netezni van tablet, ha épp annak van ideje) Teljesen természetes, hogy családi étkezés, beszelgetés közben nincsen kezünkben a telefon, mert egyszerűen mindannyian így tartjuk helyesnek.

DE

Nem vagyok hajlandó a többi idejét az életemnek nem minőséginek nevezni, mert amikor egyedül vagyok, utazom, dolgozom, vagy éppen a telefonomat bambulom, azt is ugyanúgy élvezem, mint amikor társasági életet élek. Az egész életemet minőségi időnek érzem, és nem tűröm, hogy bárki elvárása irányítsa, hogy mikor, mit tehetek. Ezt kizárólag tudatosan a munkaidőmben engedem meg a pénzkeresés érdekében. De munkaidőn kívül én akarom eltenni magamtól a telefont, nem pedig külső kényszerre és magamtól, a saját döntésem alapján akarom megtisztelni figyelmemmel azokat, akikkel vagyok. Az önként adott figyelem úgy gondolom, értékesebb, mint a műszavakkal kierőszakolt figyelem. Nem vagyok hajlandó ezt az időt minősített szavakkal tömjénezni, mert az élet vagy egészében maga a minőség, vagy egészében el van fuserálva, és akkor semmilyen müszó nem menti meg. Ezért gyűlölöm ezt a műszót, mert nem tiszteli a másik szabadságát.

Kicsit hasonlít a “hurrá, péntek, hurrá hétvége” ünnepléshez, amikor az illető azt ünnepli, hogy az életének 5/7-ed része nem minőségi, csak az a két nap, csak a hétvége. Ez szomorú. Én eldobnám ezt a szót, és helyettesíteném azzal, hogy figyeljünk oda egymásra, saját elhatározásunkból. Kényszertől mentesen.